zene: Graeme Revell
vezényel: Tim Simonec
kiadás éve: 2004
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 56:24

Amikor Graeme Revell olyan minőségi szerzeményei kerülnek a lejátszómba, amilyen például a "Riddick - A sötétség krónikája" aláfestése is, folyton azon tűnődöm, hová tűnt ez az ember? Ezen korong hallgatása közben különösen fájdalmas számomra a tény, miszerint az azóta eltelt kilenc év óta, annak ellenére, hogy szüntelenül foglalkoztatva volt, gyakorlatilag ez maradt az utolsó emlékezetes szerzeménye - leszámítva a "Call of Duty 2: Big Red One" című játékzenét, amely szerencsétlen módon a kiadatlan albumok sorát gyarapítja.

A "Pitch Black - 22 évente sötétség" című alacsony költségvetésű mozi a kezdeti kálvária (ami a gyártó Polygram csődjéből eredt) átvészelését követően hamar kultuszfilmmé vált, így nem csoda, hogy a Universal érdeklődést mutatott a projekt iránt, és egy folytatással bízta meg az első részt rendező, illetve író David Twohyt, akinek ezúttal az elsőhöz képest ötször nagyobb összeg állt rendelkezésére az elkészítéséhez. A két történet között nemcsak minőségi, hanem kronológiai különbség is megfigyelhető, a kieső öt év azonban a "Riddick: Sötét düh" című animációs alkotás révén került áthidalásra, így a történetvezetés ennek megtekintésével folytonossá válik, nem pedig a nem túl eredeti, mégis számtalanszor alkalmazott "öt évvel később" felirattal elrendezett megoldások kategóriájába tartozik.

Az új részt sok kritika érte, egyfelől azért, mert az első kaland során megismert Riddick némi karakterváltozáson esett át, melynek eredményeként a fúria akcióhőssé formálódott, s nem maradt sötét múltú, kétes alak, ami a rajongók kemény magja szerint éppúgy szerencsétlen húzás volt, mint a forgatókönyv ellaposodása feletti szemhunyás. Ezen megítélés persze korántsem ilyen negatív az átlag közönség körében, a látványos helyszínekkel és akciókkal tarkított kaland ugyanis könnyed hétvégi kikapcsolódást képes biztosítani azok számára, akik nem rendelkeznek sok háttérinformációval erről az univerzumról.

A nagyobb költségvetés szerencsére nemcsak a látványvilágra, hanem a zenei kíséretre is erősen rányomta a bélyegét. Revell - aki a fent említett átkötő animációnál nem működött közre - számára, az előző produkcióval ellentétben, ezúttal egy kórussal kiegészített, teljes létszámú szimfonikus zenekart biztosítottak az alkotók, s e tárház hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan igényesebb, erőteljesebb muzsika kerüljön ki a kezei közül, mely nemcsak az előző részét múlja felül, hanem a komponista karrierje meghatározó és jellegzetes darabjainak egyikévé is emelkedjen. Revell úgy építette fel kíséretét, hogy nemcsak megtartotta, hanem (egy-két kisebb motívummal karöltve) alappillérnek tekintette a már ismert karaktertémát - hasonlóan járt el annak idején "A holló" folytatása esetében is -, s minthogy az alapok így adottá váltak, fő feladata ezek dúsítása, továbbgondolása, illetve az új elemekkel való összehangolása lett. "Nem nehéz egy sorozat vagy folytatás stílusát megváltoztatni, de jó, ha van valamiféle tematikus folytonosság. Ezért is használtam Riddick témáját a 'Pitch Black - 22 évente sötétség'-ből a 'A sötétség krónikájá'-ban is, annak ellenére, hogy nagyon különböző filmek" - nyilatkozta.

Ezen struktúra minőségi kivitelezéséről már az albumnyitó kettős, a "The Chronicles of Riddick" és a "Hunt for Riddick" révén megbizonyosodhatunk, nem mellesleg pedig e duó kellően felfokozott kezdéssel látja el a Varése Sarabande korongját ahhoz, hogy maximális fordulatszámon vethessük bele magunkat ebbe a zenébe. Riddick témája úgy vált gazdagabbá, heroikusabbá, hogy közben a karakter mivolta, előélete sem merült feledésbe, éppen ezért motívuma nem egy klasszikus hőstémává, hanem kicsit sötétté, zavarossá fejlődött, mely érzés többek között a rezesek mélyebb szólamainak, illetőleg a megannyi, fémes hangzású elektronikus kiegészítésnek az eredményeként keltődik bennünk. Hasonlóan nívós és pörgős tételeket ismerhetünk meg továbbá a "One Speed"-ben, a "Hellhounds"-ban, a "The Slam"-ben, valamint az "End Credit - Final Chronicle"-ben is, mely címek nem szokványos, ívvel bíró akciózenéket rejtenek, hanem a hozzájuk tartozó képsorokban látottaknak megfelelően csapongó, helyenként komoly hegedűnyiszatolásokkal és thrilleres elemekkel teletűzdelt megoldásokat, amelyekhez hasonlóakat Elliot Goldenthal vagy Christopher Young szokott elkövetni.

Az imént kiemelt, és általam meglehetősen kedvelt trackek azok, melyek révén Revellnek sikerült elérnie azt, hogy szerzeményét annak ellenére szeressék a rajongók, hogy a maradék játékidőt döntően az underscore-szerű, nem annyira populáris szerkezeti felépítéssel operáló horror/thriller darabok alkotják. S ez jelen kompozíció egyik legérdekesebb momentuma, hiszen bár stílusukat és hangulatukat tekintve ezek a részek rendkívüli hasonlóságot mutatnak a "Pitch Black" muzsikájával, mégis, ha csak ilyenek készültek volna a filmhez, akkor most egy teljesen átlagos darabként jellemezhetném, nem pedig közönségkedvencként. Ezen csoportba sorolható többek között a "The Sweet Spot", a "The Animal Side" című szösszenet, a "Show You the Way", a "Pop the Cock" vagy a keleties motívumokkal felvezetődő "Save My Family" is.

Az album tehát erősen kétpólusú, és a nagyzenekari jelenlét a sejtelmesebb, thrilleres trackek esetében nem üt akkorát, mint a korong többi részén, ám összességében véve egy rendkívül korrekt kísérettel állunk szemben, melynek teljes mértékű befogadásához szükségeltetik némi kakofónia iránti fogékonyság is, egyes tételekben (mint például a "Pop the Cock") ugyanis Graeme Revell olyan szintet is megüt, amilyet Goldenthal is szokott. Ha tehát van egy kis nyitottság részünkről, akkor a majd' egyórányi játékidővel bíró albumnak nemcsak a pörgősebb szegmense, hanem az egésze remek kikapcsolódást biztosít hallgatója számára (amihez hasonlót Revell-zene sajnos azóta sem tudott nyújtani), egyszersmind bizonyos mértékben pótolja a "Pitch Black" score-jának kiadatlanságát.