Őszinte leszek veletek, épp annyira őszinte, mint amennyire az ápolóimmal szoktam lenni: odavagyok az óriásrobotos filmekért. Még az animék (a beavatatlanoknak: ez a japán rajzfilmeket jelenti) között is csak az óriásrobotos rajzfilmek jöhetnek nálam számításba. Hogy Hollywood az utóbbi pár évben rákapott a témára, nos, ez elégedettséggel kellene, hogy eltöltsön, ám minden vagyok, csak elégedett nem, mert az amerikaiak eddigi óriásrobotos filmjeinek rozsdatemetőben a helye.
Oda üt, ahova köll
A Vasököl című filmben nem az a legmerészebb ötlet, hogy három méter magas robotok egymást gyepálják, hanem az, hogy a forgatókönyvírók szerint a boksz, mint sportág, újra érdekelni fogja az embereket. Pedig állítólag így lesz, éppen amiatt, hogy robotok csapkodják a ringben ellenfelük eresztékeit. Hugh Jackman Charlie Kenton egykori (ember)boxolót alakítja, aki jobb horgán kívül még katasztrofális döntéseiről híres. Robotbox-menedzserként is kutyaütő, ezért többen is ki szeretnék taposni a belét (hogy az erőszakos szóképeknél maradjunk.) Az egyszeri-párszori nézőben itt már felderenghet, hogy oldszkúl megváltástörténettel van dolgunk, amelyben Charlie üdvözülése a lényeg, a robotok csak másodlagosak (ja, hogyne, persze...)
A Vasököl története formulákkal dolgozik, és azoktól nincs a pucájában vér cseppet sem eltérni. Teljesen igaz amit már többen is észrevettek, nevezetesen, hogy ez a film a nyolcvanas évek akciónyál filmjeinek, pl. a Túl a csúcsonnak a majdnem egy az egyben re-make-je. Minden az időzítés: ez a sztori egy naívabb, falakkal körbevett korban inkább a helyén volt. Nem állítom, hogyha nem szabadulunk meg összes előítéletünktől, egy-egy pillanatra ne fogna meg Jackman, a kölke meg a házirobotjuk története, de mégis, Stallone szkandergőzében ez az egész sztori jobban működött.
Na most annyira azé' nem rossz
[img id=314907 instance=1 align=left img]Vizuális szempontból a film kicselezi az embert, dupla Nelsonba fogja (erőszakos szókép 2.) Egész egyszerűen arról van szó, hogy a robotbunyók marha jól festenek, sőt, ezeket kivételesen még követni is lehet, Béj bácsi transzformereinek élvezhetetlenül túlzásba vitt adok-kapokjától eltérően. Az apa-fiú érzelmek kibontakozástörténete is úgy-ahogy rendben van, sőt, épp a robotboxos környezet ad neki élvezetes hátteret. A gyerekszínész, Dakota Goyo (az első gyerekemet én is így fogom hívni, Dakotagojó) ügyesen hozza a magára hagyott kissrác figuráját, bár igazság szerint mára képtelenné váltam eldönteni, mikor megfelelő egy gyerekszínész alakítása - a spektrum egyik végén olyan minizsenik trónolnak, mint Haley Joel Osment, az alját pedig olyan színészvákumok piszkolják be, mint Jake Lloyd, akinek mimikai teljesítménye kimerült a "Haza akarok menni!"-vágyának arci leképezésében.
Volverin vitrinje
Egy kritikus nem is lehetne annál lustább, mint amikor leírja, hogy egyszerűen dőlj hátra, és hagyd, hogy ez a nem túlságosan ambíciózus, semmiféle maradandó ötletet nem tartalmazó, felejthető csúcspontokat halmozó csiricsáré izé elszórakoztasson. Ám mivel én egy lusta kritikus vagyok, éppen ezt fogom ideírni, már ide is írtam. Most komolyan, ebben a filmben a Hugh Jackman van, meg egymást aprító robotok. Mégis, milyen elvárásokkal ülsz be rá? Megnyomkodja kicsit az érzelmi-akupunktúrás pontjaidat (és nem is egészen sikertelenül, hacsak nem irritál, hogy ezt a sztorit már ezerszer láttad), az akciójeleneteivel másfél órára elszórakoztat, aztán jövő héten már csak a címére fogsz emlékezni, karácsonykor meg már arra sem. A fát megvenni, az úgyis egy tortúra.
Kinek ajánljuk?
- Rocky ükunokáinak.
- A józsefvárosi szkanderklub tagjainak.
- Anyámnak.
Kinek nem?
- Forgatókönyvírás-oktatóknak.
- Annak a kiscsávónak, aki a Túl a csúcsonban a gyereket játszotta, tudjátok kiről beszélek, neve nem jut eszembe, én most utána nem nézek.
- A jövő dakotagojóinak.
6/10
