Csupó Gábor, a magyar származású amerikai rajzfilmes először próbálkozott valódi színészekkel. A Híd Terabithia földjére nyálas, mint egy Disney-film, és mégis hat. Pont, mint egy Disney-film.
Szeretik a kis herceget? Tudják, azt a szőke, kócos kisfiút, aki ahelyett, hogy fogkrémet kenne a szomszéd kilincsére, meg vízzel teli lufikat dobálna az erkélyről, inkább öntelt rózsáknak pattog, szenvelgő rókákat szelídít, és életunt pilótákat molesztál. Ráadásul bárányt kell neki rajzolni, nem Pókembert, Transformerst vagy Rambót túlélőkéssel.
Mindig is hánytam ettől az ártatlan kiskorúnak álcázott Edvin Martontól, ettől az érzelgős, nagyon is felnőtt hülyegyerektől, akinek akkora közhelyek esnek ki a száján, hogy még Kánya Kata is elszégyellné magát. Jól csak a szívével lát az ember? Ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan? Mi ez? Csak nem egy Ámokfutók-szám szövege? Vagy Celine Dion énekelte a Titainc 2-ben?
Na ezért gyűlöltem a Híd Terabithia földjére című Disney-filmet is. Nem mintha lennének benne szelíd rókák, lámpagyújtogatók, vagy rajzolt bárányok, de azért a hangulat elég hasonló. Könnyes, érzelgős, közhelyes, és közben lágyan húzzák a vonósok.
Kis herceg helyett ugyan egy prepubertás Avril Lavigne és egy kiskorú Ben Affleck szenved a filmben, de a lényeg ugyanaz: itt meg nem értett lelkek vannak, na. A történet szerint Jessere nem figyelnek a szülei, mert a sok számla, meg a kisebb gyerekek, az iskolában is magányos, szerelmes a tanárnőjébe, és még a nagyobbak is csesztetik. De jön az új lány, Leslie, akire ugyancsak nem figyelnek a szülei, mert könyvet írnak és szobát festenek, de szerencsére a két gyerek egymásra talál, hogy aztán együtt építsenek fel egy fantáziavilágot. Terabithiát, ahol óriások, trollok, tündék és gonosz, génkezelt mókusok élnek.
A Fecsegő Tipegőket is jegyző, magyar származású Csupó Gábor és a Narnián is dolgozó látványstáb ugyan magával ragadó, színpompás fantáziavilágot teremtett, de azért ez nem egy Gyűrűk Ura, a számítógéppel renderelt csudák mindössze pár percet vesznek el a szenvelgésből, ráadásul az összes lényt és tájat láthattuk már a trailerben is.
Nem is ez a fontos, hanem a meg nem értett tiniszerelem, meg a kissé vontatott családi dráma. Ráadásul amíg Csupó rajzfilmjeiben jó adag iróniával dolgozik, Terabithia földjén nincs helye a humornak. Legfeljebb tündibündi gyerekviccek vannak.
A legidegesítőbb, hogy a jól adagolt érzelgősség a tökéletes látványvilággal és a jól kiválasztott szereplőkkel együtt megteszi a hatását. Egy ideig röhögsz, hogy ja, Terabithia, mi más, meg az erdő királya és királynője, ahelyett, hogy végre punkzenét hallgatnának, vörösboros kólát innának és hosszan smárolnának az iskola slozijában. Aztán azon kapod magad, hogy nem bírod tovább, hiába gondolsz Benny Hillre, Kóka Jánosra vagy bármi más röhejes dologra, már nem tehetsz semmit: könnyes a szemed.
Mert hogy jól tényleg csak a szívével lát az ember, meg tényleg egyszer s mindenkorra felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Te meg csak szipogsz a moziban, és abban reménykedsz, hogy nem veszik észre a melletted ülők. Hogy rohadjon meg a kis herceg, Disney és Csupó Gábor is.
