Mint az élet minden területén, Cameron Diaz ábrázatán is számottevő átrendeződést tapasztalni - hogy ez a kor vagy sebészi beavatkozás eredménye, legyen ez új vígjátéka vezérlő talánya, persze csak azoknak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem követték kellő figyelemmel a színésznő orrának helyváltoztatásait. Persze egy orrnak is lehetnek drámai funkciói, lásd Nicole Kidman irodalomtörténetileg is adekvát műorrát (Az órák), de ezzel igencsak meszszire eveztünk attól az osztályteremtől, melyben Ms. Diaz a katedrán rosszfejkedik. Megelőlegezett komolysággal akár vígjátéki toposznak is nevezhetjük a lehányt szakállú, dugós télapókat, a szexmániás fogorvosokat vagy a mellnagyobbításra gyúró, füvező tanerőket, azaz minden decensnek festő bácsit-nénit, aki a köz szolgálata közben éli ki gerjedelmeit. Mert nincs is viccesebb annál, tartja a 12793/2011. iktatószámú hollywoodi aranyszabály, mint a báránybőrbe bújt primitívek. Diaz is ilyet alakít, szupertestű szépségtoposzt, aki egy jobb - nagyobb mellel, gazdag férjjel leélt - élet reményében bármilyen köztörvényes bunkóságra kapható. Bunkóságilag a Tapló Télapónak még voltak értékelhető momentumai (a szakzsargon az ilyet "poénnak" nevezi), ám Diaz filmje, fájdalom, ahhoz a műfaji szaporulathoz húz, mely a viccet egy az egyben a költőietlen alpárisággal felelteti meg. Pedig van ebből költői is, egyiket maga Diaz követte el karrierje leghíresebb jelenetében, abban a bizonyos hajzselésben (Keresd a nőt!). Abban aztán volt ifjúság, bohóság és sperma is. Ebben csak az utóbbi.
