A megrögzött, korosodó agglegény, Don (a zseniális Bill Murray) épp legfrissebb szakításán van túl. A nő, aki eddig vele élt, egyszer csak összepakol, átemeli a küszöbön gurulós bőröndjét, és autójába ülve elviharzik. Don még megszólalni sem tud, bár jobban is teszi, ezzel csak rontana önnön helyzetét. A szakítás ténye amúgy nem lombozza le teljesen, az egyedüllétet is meg lehet szokni, neki pedig már rutinja van kapcsolaton belüli magány tekintetében. Don Johnston, akinek sokatmondó neve mellett csak beceneve - Don Juan - beszédesebb, mindig is falta a nőket. Aztán a sors úgy hozta, minden kapcsolatának vége lett. Vagy ő lépett le, vagy az életében lévő nők dobták ki. Mindez persze a tényen semmi nem változtat, a múlt, már régen elmúlt. Épp "régi-új" életébe rendezkedik be a kanapéján fekve, semmit sem csinálva, mikor érkezik egy titokzatos rózsaszín levél, mely azt közli a férfival, valahol él egy gyereke, aki épp kamaszkori önmagát keresve elindult felkutatni az apját. A levél írója szerinte az apa pedig történetesen Don. A csalafintaság csupán annyi, a levélnek aláírója nincs, a férfi pedig kénytelen - bár nem önszántából - végiggondolni zűrös életét, és számba venni azokat a hölgyeket, akik esélyesek az egyedülálló anya szerepére. Elindul múltja felé, és sorra látogatja hervadó félben lévő egykori virágszálait, a nőket az életéből.
Igazi sztárparádé a film és emellett igazi Jarmusch alkotás. Ahogy már megszokhattuk a rendezőtől, ebben a filmben sem feltétlen a történés felszíne a lényeg, hanem a mélyben zajló lelki változás. Ez a stílus és színészi játék már Forest Whitaker esetében is jól működött, Bill Murray pedig egyenesen kiváló választás a szerepre. Eszköztelen játékával, egyetlen nézésével is elementáris erejű a vásznon. Úgy tűnik a színész újabban kitűnő érzékkel választ szerepeket, ez a rezzenéstelen arcjáték és a megkeseredett, élete felén jócskán túl lévő figura valahonnan mélyről, őszintén és hitelesen jön belőle. Már nem az a komikus alkat, aki idegesítő mivoltával, bárgyú mosolyával vagy épp tudatlanságával arat a vásznon, hanem visszahúzódó, csendes, magányos elmélkedő. Nem mintha az Isten nem ver Bobbal nem lenne a maga nemében jó alkotás, de ezt a Bill többet ad, jobban játszik és sokkalta izgalmasabb jelenség a vásznon. Bár 2003-ban az Oscarról egy hajszállal lecsúszott, a megtisztelő díj már valószínű nem sokáig várat magára.
Sztárparádéra visszatérve, nem lehet említés nélkül hagyni hősünk múltját jelentő színésznőket sem. Az épp lelépő szerető, Julie Delpy után olyan hölgyek, mint Sharon Stone, Jessica Lange, Tilda Swinton és Frances Conroy bukkannak fel a semmiből. A történet átlagosan halad, döcög előre, néha talán túlontúl lassú ritmusban is, ám mikor ezek a nők felbukkannak a vásznon, felpezsdülnek a színek, meglódul a történet, a film önálló száguldásba kezd. A ritmikai hullámzása így állandó a filmnek, a néző pedig körmét rágva várja a következő nőt, hiszen talán az elkövetkező történet adja a rejtély megoldását. Minden egyes nő egy különböző, önálló történet, melyben csak egy közös: Don alakja. A rejtély pedig valójában nem az, hogy ki az állítólagos gyerek és anya, hanem az, hogy ez a férfi, hogyan kerülhetett valaha is kapcsolatba ezekkel a nőkkel.
