Scott Pilgrim a világ ellen

  • - kg - / Mancs

A tavalyi év orbitális bukásai között tartják számon Edgar Wright általános közszeretetnek örvendő filmjét, de ez csak afféle kartotékadat, s ha jó valamire, talán csak arra, hogy újfent bizonyítsa William Goldman híres mondását (az év legjobb mondása - 1983), hogy tudniillik Hollywoodban senki sem tud semmit. Meg azt, hogy a jófejségbe is bele lehet bukni, még az olyanba is, ami nemcsak a receptre kapható lazaságot és annak összes, pólóra nyomtatható jelmondatát (pl. "a szürke az új kék" és társai) ismeri el sajátjának, hanem azt a lazaság előtti (utáni és közbeni) állapotot is, melyet leginkább a görcsös igyekezettel lehet leírni. Jóváírandó erénye még a Scott Pilgrimnek (a képregénynek és a filmnek), hogy elsődleges forrásként nem más képregényeket vagy képregényekre támaszkodó képregényeket vagy tévésorozatokon alapuló abroszmintákat vagy tetoválásokat megzenésítő citromfacsarókat használ, hanem azt a popkulturálisan gyakorta leértékelt tényezőt, ami személyes érintettségként, vagy akár teljesen hétköznapi bénázásként írható körül, s csak ezután épít ezer utálástól roskadozó katedrálist. És milyen már ez a katedrális! Egy saját idézőjeleivel játszó geek paradicsom, ahol szövegbuborékból van a kerítés, animációból a szorongás, és zenés-kungfus varieté az identitáskeresés. A filmtörténet híres teherbe esett középiskolásai, George Lucas emlőin nevelkedett rendszergazdái és zsebpénzen élő rockerei joggal irigykedhetnek a vegyes házasságban született S. Pilgrimre, akinek az apja manga volt, az anyja pedig rom-kom.