Amikor 2000-ben a legendás német tévéműsor, Az irodalmi négyes terítékére került a japán Murakami Haruki Veszélyes szerető című regénye, szenvedélyes vita bontakozott ki: vajon Murakami műve valódi-e, vagy csak amolyan gyorsétkezdei irodalom.
A kibékíthetetlen ellentétek végül oda vezettek, hogy a beszélgetés egyik résztvevője évtizedes közös gondolkodás után elhagyta a műsort.
A Murakami Norvég erdő című regényéből készült film esetében - az elragadtatott nemzetközi kritikai visszhang miatt - mi is szívesen borítanánk asztalt: oly távol van ez a mozi nemcsak irodalmi alapanyagának, de a hozzá hasonló távol-keleti filmek színvonalától is, mint Norvégia Japántól. Évtizedekig az volt a jellemző, hogy a szigetország technológiáját - öröknek hitt lemaradással - átveszik a "kis tigrisek", s most lám: Japán váltott aprópénzre egy, a térségben már bevált műfajt. A melodráma olyan nagymestereinek kézjegyeit láthatjuk viszont a filmben, mint a hongkongi Wong Karwai (Szerelemre hangolva, 2046) vagy a dél-koreai Kim Ki-duk (Bin-jip - Lopakodó lelkek). Mire azonban a Norvég erdő vietnami rendezője, Anh Hung Tran a korábban tanultakkal Japánba érkezett, a melodráma már fényét vesztette: szépség helyett lett szépelgés, az érzéseket felváltotta az érzelgés, az erotika pedig a pornográfiával kacérkodik.
Mindez a rendezői felszínesség eredménye, hiszen a történet adja magát a melodráma műfajának: az egyetemista Vatanabe Toru szerelmi életére, s nem a '60-as évek forrongó diákvilágára koncentrál. A szófukar Vatanabe elhunyt barátjának szerelme és egy érzéki csoporttársa között őrlődik. Az egykori barát emléke, aki önkezével vetett véget életének, bénult botladozásba taszítja a szerelmeseket. Kamaszos vérbőség és költői mohóság, halál, sebzettség és gyász. A gyönyörűen fotografált filmben akadnak meghitt pillanatok, de a megjátszottság, a mesterkélt párbeszédek miatt kiüresedik a bravúros felvételeket összetartó érzelmi háromszög.
