Újabb film mászta meg sikerrel a Titanic jéghegyét: Remi Bezancon filmje padlóra nyomja a családi moziként aposztrofált hollywoodi giccseket.
Egy öttagú francia család 12 évéből kapunk öt napot, előre-hátra ingázva az időben, de azért mégicsak öt kerek napot kísér végig a film. Öt nagyon különböző ember egy-egy fontos napját a családi ketrecben.
Az egykor gyönyörű, most inkább fiatalabbnak látszani vágyó anya, a fafejű, kötelességtudó, de mérhetetlen szeretettel teli apa, a komoly orvossá lett nagyfiú, a zenész kisebbik srác és a szerelmi élet buktatóin rendre elhasaló tinilány sehogysem akar csapatként mutatkozni.
Mindenkinek saját történetei vannak, sérelmekkel és titkokkal, amit a többiek úgysem érthetnek meg. Dugdossák egymás elől valódi énjüket: a lány a naplóját, amit az anya persze titokban (ha nem is jókor) végigolvas, a fiúk a vágyaikat, az apa a gyengeségét, az anya a múló nőiességet. Nincsenek nagy vallomások, leleplezések és összeborulások, csak elviselhető vagy azon aluli családi események. És a túlélés, amitől ez a kaotikus viszonyrendszer bátran nevezhető működőképes családnak. Nem a mindenkin végigömlő rózsaszín hab, hanem a közös gyerekkori emlékek, az apró gesztusok, amikor baj van. Az érzelmi védőháló.
Ez a finom mátrix, amit Rémi Bezancon rendezőként és forgatókönyvíróként egyformán bravúrosan állított össze, nem mond ellene a család válságáról szóló elemzéseknek. Csak megmutatja, hogy a társadalom minden szintjén úrrá lett atomizálódás már néhány kedves marhaságtól is köddé válik. Valójában nincs értelme az örök haragnak, családon belüli szakadásoknak, hiszen mindannyian egyforma emlékeken szocializálódtak. Remek jelenet, amikor a végre külön költöző legnagyobb fiú új lakásán ugyanazt a westernfilmet nézi a tévében, mint az otthon maradt két másik gyerek, és mindhárman ugyanúgy reagálnak az ismert dialógusokra. A különbözőségek ebben a pillanatban elmosódnak és a család mibenléte, az érzelmek, emlékek mindent felülíró szerepe összeköti, amit az ész, az elvek, a sorsok szétválasztanának.
Ehhez persze kell az a szellemes és mélyen empatikus keret, amibe Bezancon helyezi őket. Az öt figurát más-más filmes eszközökkel közelíti meg. Az egyik drámai jeleneteket kap, a másik halvány, sejtésszerű, az idősíkokat egymásra vetítő kontúrokat, inkább háttérben marad, mert a személyiségére ez jellemző, a harmadikat csupa elbénázott lehetőségen keresztül szeretteti meg a film. Nem a családon belül elvárt szerepeket játsszák, hanem ki-ki a maga színes, sokfelé indázó személyiségét, ami gyakran borítja a kötelező szerepsémákat, de annál életszerűbb.
A film ereje nem csupán az érzékeny rendezésben és a tökéletes színészvezetésben van (Déborah François és Marc-André Grondin, a két fiatalabb testvér szerepében tavaly elnyerte a legígéretesebb fiatal férfi, illetve női színésznek járó César-díjat), hanem Antoine Monod operatőr visszafogott, szinte családi videó-részleteket imitáló kamerakezelésében és a vágásban (Sophie Reine, a film vágója is César-díjat kapott). Legnagyobb erénye, hogy nem a főtéma, a család felől indul a szereplők irányába, hanem fordítva, és ezzel - anélkül, hogy kibillenne az őszinteségből - valahol meg is érteti, hogy a család mint lejárt, időszerűtlen, megbukott modell, érzelmi és ösztönös síkon mitől lehet mégis megtartó, a túlélést garantáló erő.
