A Toy Story 3 simán lehetett volna egy érdektelen erős-közepes film, ami pár új karakterrel és néhány jól irányzott poénnal elszórakoztatja a nézőt 100 percig, a Pixarnak azonban ismét sikerült megfogalmaznia saját pozícióját a film-univerzumban, továbbá sikerült úgy elbúcsúzni kedvenc szériájától, hogy a néző könnyei először a röhögéstől hulljanak, majd a meghatódottságtól.

Az ember általában félelemmel, kétségek közepette ül be a különféle komputer-animációs franchise-ok harmadik részeire, hiszen olyan emlékek jönnek elő ilyenkor, mint a Jégkorszak, vagy inkább a Shrek harmadik része. Ehhez jön még az a tény, hogy az új Toy Story-t nem a széria atyja, John Lasseter rendezte, hanem a Némó nyomában és a Szörny Rt. társrendezője, Lee Unkrich (bár Lasseter végig felügyelte a munkálatokat). A Pixarnál azonban tudnak valamit, amit más stúdiók nem, és az új alkotás nézése során szinte azonnal szertefoszlik a nézőben minden előítélet.

Itt is úgy működik a folytatás, mint a hasonló darabok esetében: sok az új szereplő, van izgalmas végső cél, rengeteg humor és néhány karaktert új oldaláról ismerhetünk meg. A Pixar annyit tesz hozzá mindehhez, hogy a lebilincselő sztorit, a kiváló új karaktereket, a mélyebb értelmezésnek is teret biztosító szimbólumokat és az okos filmes intertextuális utalásokat valami megfoghatatlan izével ragasztja össze, amit nyugodtan lehet szívnek nevezni, vagy inkább őszinte lelkesedésnek. A Toy Story 3 ugyanis végtelenül szórakoztató darab, szinte semmivel sem marad el a korábbi két felvonástól, ugyanakkor minden pillanatán érződik valami szomorkás ragaszkodás a filmhez, hiszen - úgy tűnik - a Pixar ezzel az epizóddal bocsátja szabadon szeretett, sokat dédelgetett "gyermekét". És mindezt úgy teszi, hogy a film végén a nézőnek tényleg komoly küzdelmet kell folytatnia érzéseivel, ha nem akar hangosan bőgni a sok kisgyerek között.

A sztori szerint Andy felnőtt férfivá cseperedett, épp főiskolára készül. Egykori gyerekszobáját kishúga örökli, az átrendezés során pedig dönteni kell, hogy igényt tart-e régi játékaira. A fiú úgy dönt, hogy Woody cowboyt megtartja, a többiekre viszont a poros padlás vár. Egy baleset miatt azonban az egész díszes társaság a Napfény oviban köt ki, és ezt nem is bánják, mivel sértődöttek amiatt, hogy a nagyfiú már nem tart igényt rájuk. Ráadásul az ottani játékok remek társaságnak bizonyulnak és végre ismét kisgyerekek játszanak hőseinkkel, szóval minden frankónak bizonyul. Látszólag. Később kiderül, hogy a helyi főnök, Macó igazából egy zsarnok, aki brutális rezsimet épített fel az oviban. Innen adott a feladat: valahogy vissza kell jutni Andyhez.

A filmben Andy két dolgot is szimbolizál: egyrészt magát a stúdiót, ami az 1995-ös Toy Story óta minden szempontból nagykorúvá érett, másrészt a közönséget, amely szintén együtt nőtt fel ezekkel a játékokkal (vagyis filmekkel). Az eltelt idő alatt sok minden változott, például számtalan új játék ütötte fel a fejét (komputer-animációs filmek tucatjai), de az ember mégis ahhoz ragaszkodik a legjobban, amit először megszeretett. Nem véletlen, hogy ebben a megváltozott helyzetben már nem a robot és a cowboy, vagyis a régi is az új tendencia harca kerül a középpontba, hanem kettejük közös küzdelme egy teljesen más kihívással.

Időközben a közönség is megváltozott. Az új generáció (ami a filmben a megvadult bölcsisek képében jelenik meg) már nem tudja értékelni a klasszikus játékokat, hiszen a bőség zavarában minden csak egy tárgy a sok közül. Ezért folytatnak komoly küzdelmet a szereplők, hogy visszakerüljenek ahhoz az emberhez, aki mindig is értékelte őket, ahogy a Kis herceg az ő egy szál védtelen rózsáját. Érdekes, hogy a film leggonoszabb figurája sem egy stilizált rosszarcú baba, hanem egy édes plüssmaci, akinek szamócaillatú bundája romlott szívet takar. Vagyis átejti a közönséget, ahogy a szépen csomagolt tucat-termékek is. Macó tragédiája, mint kiderül, az, hogy nem tudta feldolgozni, hogy ő is csak egy termék a sok közül. Neki is volt gazdája, aki szerette őt, de amikor elveszett, a kissrác azonnal kapott egy másik Macót és emiatt a zsarnok az egész játéktársadalmat akarja megbüntetni.

A Toy Story 3-ban annyi zseniális új figura van, hogy felidézni is nehéz az összeset. Az új gonosz mellett például ott van Vigyori, a szomorú bohóc, aki egy kiváló sztorit mesél el, melyet egy pazar kiállítású flashback formájában tárnak az alkotók a nézők elé. Van egy hatalmas baba is, amely néhány horror-műfaji játéknak biztosít (játszó)teret, és ne feledkezzünk meg Kenről sem, aki látszólag a legkézenfekvőbb választás volt Barbi mellé, mégis az ő karakteréből fakad talán a legtöbb komikum. Ráadásul Ken segítségével az alkotók ironikusan nyilatkoznak korunk feminin bájgúnárjairól is, akik több időt töltenek a fürdőben, mint kvázi-barátnőik. Persze a régi karakterek sem laposodtak el, Buzz például egy szerencsétlen eset után spanyol üzzemmódba kapcsol, aminek köszönhetően a néző a szék alá röhögi magát.

A karakterek mellett ezúttal is eljátszott a Pixar gárda a különféle filmes műfajokkal. A az oviból való szökésjelenet például zseniális, a legjobb heist movie-kat idézi néhány horror-elemmel megbolondítva, a mozi elején pedig egy furcsa sci-fi-western-jelenettel kényeztetnek minket, míg a befejezés erősen melodramatikus. A Toy Story a Shrekkel ellentétben nem árulja el magát, vagyis nem rombolja le a mítoszokat, ezzel kikacsintva a nézőre - csak picit eljátszik velük. Fontos, hogy bármi is történjék, a játékok sosem árulják el magukat, mindig hullaként rogynak a földre, ha az emberfiai közelegnek.

Ha van minimális probléma a filmmel, az az expozíció, ami hosszabb lett a kelleténél és a poénok sem ebben a passzusban koncentrálódnak. A szökés során azonban beindul a motor és a néző tényleg nem győzi kapkodni a fejét. Mindennek tetejében pedig a magyar szinkront is öröm hallgatni, aki pedig elgondolkodik azon, milyen intim érzéseket oszt meg velünk a Pixar, amikor a film végén Andy (vagyis a stúdió) elengedi régi kedvenceit, de utoljára még játszik velük egy nagyot, hogy tisztességesen búcsúzzon el... nos, akkor tényleg a hideg fog mindenki hátán futkosni, aki a felnőtté válással nem volt hajlandó elfojtani magában gyermeki énjét.