Almási Tamás operatőre és rendezője a dokumentumfilmnek. Talán egy kicsit részévé is válik a történetnek, mint ahogy a néző is rendkívüli közelségből szemléli hat ember életét két és fél éven át. A film alapmotívuma igen egyszerű: három különböző otthon, párkapcsolat, életkörülmény. És három gyermekre váró pár.
Györgyi és Karcsi vidéken él. Most épp Budapestre érkeznek; szorongva döcögnek a négyes villamoson, át a budai oldalra. Gyermeket szeretnének, de eddig nem lehetett, ezért jelentkeztek a lombikbébi-programra. A kórházban, a kórtermekben mindkettőjüket követi a kamera, ahogyan előkészülnek a női és hímivarsejt leadására. Szinte feszengünk a jelenetek testi és lelki intimitásától. Csakúgy, mint ők. Azután hosszú napok telnek el, míg az életképes embriókat végre Györgyi méhébe ültetik. "Kismama vagyok!" ujjong Györgyi a műtőasztalon.
A váróban újabb párral találkoznak, amely hasonló gondokkal küszködik. Azután a kamera elvezet a harmadik párhoz is. Már rutinosan figyeljük a sejtek megtermékenyítését a mikroszkóp alatt.
Nagyon sokat sírnak Almási Tamás dokumentumfilmjében. Megállíthatatlanul zokog az is, aki végre kismama lett, és szorongva, kétségbeesetten sír az, aki megint nem. Azután újra próbálkozik. Két és fél éven át a három pár kapcsolata, gyermekvárása lélektani bombává sűrűsödik. Az orvosi-élettani részletek tárgyilagossága és az érzelmi felfokozottság nem enged kiszállni az életükből.
A pár, amelynek végre gyermeke születhet (ráadásul ikrek, mint ahogy az a lombikbébi-programokon gyakorta előfordul) teljesen felborítja a kamera két oldalán állók konvencióját: Tündi zokogva fordul a filmfelvevő mögött álló alkotóhoz, szabadkozik érzelmi kitörése miatt, de újra és újra elsírja magát. Almási Tamás válaszol, kabátja ujja megvillan a képben, és most már visszavonhatatlanul szereplőként értékeljük őt is. Sőt, maga a néző is a történések olyan közelségébe kerül, amely alól a film végéig nem tudja kivonni magát.
Mivel ezidáig a gyermektelen párok szemszögéből figyeljük az eseményeket, eszünkbe sem jutna, hogy valamilyen külső szempont is bekerülhetne a filmbe. Végül, körülbelül a filmidő felénél megszólal az orvos, mindhárom pár orvosa. Azt gondolhatnánk, a precíz, rideg tudományos rálátást képviseli majd. Nem így történik. Rideg precizitást itt csak a mikroszkópfelvételek nyújthatnak. Az orvos dühöng, káromkodik: megint egy sikertelen próbálkozás. Bosszantja a szakmai kudarc. Ha egyáltalán ez kudarcnak nevezhető, hiszen, mint elmondja, az esélyek messze nem olyan jók, mint amennyi reménnyel várakoznak az eredményre, a magyarázat pedig még az orvostudomány számára sem egyértelmű. És ugyanúgy fájdalmas az orvos számára az "eredményhirdetés", mint a pár, a film alkotói és a néző számára.
Alig esik szó a lombikbébi-program esetleges erkölcsi megkérdőjelezéséről. Újabb (talán a negyedik vagy ötödik) kudarc után Karcsi megpendíti, hogy talán a természet ellenkezik, talán nem kellene mesterséges úton gyermekre várniuk. De szerencsére nem a moralizálás a film témája. Ahhoz túlságosan emberi, érthető és érezhető a párok vágyakozása.
A sorozatos sikertelenségek, a hosszas várakozás után a statisztika beigazolódik, és végre gyermekek születnek. Kiéleződik a lélektani különbség a meddő és a gyermeket nevelő párok közt; a boldog szerencsések megkeresni sem merik előbbieket. Viszont életüket ugyanúgy követi és rögzíti a kamera a szülészetről kijövet, a már totyogó gyermekekkel játszva hihetetlen kontrasztot mutatnak a laboratóriumokat, műtőket továbbra is járó kevésbé szerencsésekkel.
Az, hogy hány gyermek születik a három párkapcsolatból, hány pár mondhatja magát szülőnek, egészen a film végéig csigázza érdeklődésünket.
Rendkívül erős, szenvedélyes film a Sejtjeink. Felvállalja az érzelmi hullámlovaglást, ráadásul feszes ritmusba kényszeríti a hosszú hónapokat, éveket. Most, szemben a Filmszemlén bemutatott hosszabb változattal, kilencvenegy tömény percben látható.
