Elismerem, hogy lehet néha nevetni a filmen, bár mintha nem ez lett volna az alkotók szándéka. De vannak kedves jelenetek, például amikor a nagy festő dühödten okkersárga csíkokat fest egy olyan ecsettel, amelyiket egyébként kék festékbe mártott. Vagy amikor Tiziano azt mondja, hogy jaj, fiam, de nehéz neved van, nem véletlenül hívnak El Grecónak.
Ha valamit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Például örömmel ismerem el az El Greco című film megálmodóinak témaérzékenységét, európaiságát, amellyel rátaláltak egy olyan emberre, aki mindig és minden szinten érdekes, kellően rejtélyes és összeurópai ahhoz, hogy mindenféle európai pénzekhez és támogatásokhoz lehessen jutni általa. Hogy mást ne mondjak, az El Grecóhoz mi, szegény magyarok is adtunk támogatást, pedig még egy szerencsétlen magyar statisztát, sminkest vagy segéd-segédoperatőrt sem alkalmaztak az alkotók, és az egész filmnek annyi köze van Magyarországhoz, hogy olyan El Greco-képek is megjelennek a vásznon, amelyeket Budapesten lehet vagy legalább lehetett látni.
Természetes, hogy ebben a támogatáshajhászó, filmet a filmkészítésért elven működő környezetben csupán egy dolog szorult háttérbe: maga a film. Megdöbbentő vagy sem, de az elkészült alkotás alapján semmit sem lehet megtudni a festőről, olyan elmésen keverik a tényeket és a fikciót, hogy a halálra untatott néző a végén már azt sem hiszi, ami valóban megtörtént.
A forgatókönyv írói nem fárasztották magukat azzal, hogy egy kicsit utánanézzenek a dolgoknak, ehelyett beérték a legközhelyszerűbb ötletekkel, Krétán hazafiak vannak, és márványszobrokat pecáznak ki a tengerből, Velencében kéjvágyó nők várják, hogy festőnövendékek karjába vessék magukat, Spanyolországban pedig tombol az inkvizíció. Annyira persze nem tombol, hogy legalább egy látványos autodaféra fussa, csak érdekes, áttünéses képeken a lobogó láng mögött grimaszolnak a rosszfogú eretnekek. Az El Greco kosztümös bárgyúság, de még a kosztümöket is úgy hordják a szereplők, mintha jelmezbálba mennének.
Elismerem, hogy lehet néha nevetni a filmen, bár mintha nem ez lett volna az alkotók szándéka. De vannak kedves jelenetek, például amikor a nagy festő dühödten okkersárga csíkokat fest egy olyan ecsettel, amelyiket egyébként kék festékbe mártott. Vagy amikor Tiziano azt mondja, hogy jaj, fiam, de nehéz neved van, nem véletlenül hívnak El Grecónak, amiből kiderül, hogy próféta volt az agg mester, azt is tudta, hogy hiába vannak Velencében, egyszer majd spanyol névelővel fogják ellátni a nagy Theotokopuloszt. És persze az is szép, amikor ki-be járkálnak az emberek a börtönökből, hülyén viselkednek egymás házában, köszönés nélkül érkeznek és távoznak, csak hogy ott találhassanak másokat, a feldühödött, lánya erkölcsét védő agg atya minden ok nélkül leszúrja a szolgát, majd mint aki jól végezte dolgát, hazamegy.
A legkedvesebb pillanat mégis az, amikor El Greco felsóhajt: amikor a legnagyobb baj van, mindig megjelenik a testvérem. Persze, hogy megjelenik, mert a forgatókönyvíró a homlokára csapott, hogy ha már egyszer behoztunk egy teljesen fölösleges karaktert, egyébként akkor, amikor egyáltalán semmi baj nem volt, hát hadd fusson még egy kört. És testvér jő, elgondolkodva elmeséli, hogy ott volt Lepantónál, és ellőtték a legjobb barátja karját. Szegény Cervantes - teszi hozzá, és szinte kikacsint: mit szólsz, kedves néző, milyen kicsi a világ, El Greco testvére pont a leghíresebb spanyollal bratyizott. Kár, hogy Columbust vagy a három tenort nem lehetett valahogy a történetbe csempészni.
Ha viszont ezeket a gondatlanságból és tehetségtelenségből a filmbe került pillanatokat kihagyjuk, akkor nincs mese: az El Greco unalmas film, gyenge színészekkel, szerény látványvilággal, messze kerüld el, kedves néző, mert egyébként nagyon megbánod.
