Annak idején Harry Potter-rel jól megszívtam. Mire A bölcsek köve befutott a moziba, már többször túl voltam az első köteten, s a könyv hatása alatt lehetetlen volt a filmnek, mint önálló alkotásnak az értékelése. Gondoltam, most cseles leszek és csak a mozi után vágok neki a könyvnek, így teljesebben át tudom magam adni a film vizuális varázsának. Hát, nem biztos, hogy jól jártam?
Az idén huszonhárom éves Christopher Paolini regénye, az Örökség trilógia első része, az Eragon 2003-ban jelent meg Amerikában, s azonnal óriási sikert aratott. Nem meglepő, hiszen a történet tartalmaz minden íncsiklandó fantasy elemet: sárkány, mágia, gonosz király, fertelmes mágus, s egyszerű tanyasi fiú, aki természetesen főhőssé növi ki magát.
Alagaesiát régebben a sárkányok és lovasaik együtt, bölcsen kormányozták, mígnem az egyik sárkánylovas, Galbatrix (John Malkovich) egyeduralomra tört, lemészárolta társait és a sárkányokat, s azóta királyságában tilos akár még a sárkány szót is bárkinek a szájára vennie. A múlt már-már legenda, s az elmúlt aranykorról csak sötét sarkokban, a parázsló tűz fényétől megvilágított homályos zugokban lehet halkan suttogni. Ebben a világban él Eragon, az egyszerű farmer fiú- nesze neked folklórhatás-, aki egy éjszakai vadászat során egy gyönyörű, zafírkék követ talál. A kőről kiderül, hogy sárkánytojás, s csak a neki rendeltetett sárkánylovasra várt hosszú idők óta. Eragon sorsa ezzel megpecsételődik. Sárkányával, Saphirával, és mentorával, Brommal (Jeremy Irons) együtt a felkelők seregével egyesülve szembeszáll Galbatrix királlyal és mágusával, Durzával (Robert Carlyle).
Nyilvánvaló, hogy 2000/2001-ben a fantasy történetében új időszámítás kezdődött, s minden azóta elkészült fantasy A gyűrűk ura köpönyegéből bújt elő. Peter Jackson monumentális eposzát felülmúlni persze lehet, de nem valószínű, hogy jó ideig ez bárkinek is sikerülne. A baj csak az, hogy az Eragon ezt meg sem próbálja.
A rendező, Stefen Fangmeier régi motoros a szakmában, rengeteg mozi effektparádéja, computer grafikája (Hook, Terminator 2) és három Oscar-jelölés fűződik a nevéhez, de a rendezésben még nem elég rutinos, s ez meg is látszik első önálló munkáján. Az Eragonnal a moziban töltött száz perc olyan, mintha Fangmeier gyorsított tempóban felmondaná nekünk a könyv rövid tartalmi kivonatát. Inkább tűnik olvasónaplónak, mint filmnek. Nem látunk meggyőző viszonyokat, kapcsolatrendszereket, nem érint meg a történet, és nem is érezzük fontosnak az egészet. Valószínűleg azért, mert Fangmeiernek sem lehetett olyan fontos: egyszerűen gyorsan átrohanunk vele az egészen, hogy ez is meglegyen.
Azt is kínzás látni, hogy olyan remek színészek, mint Jeremy Irons, Robert Carlyle, vagy az éppen csak feltűnő John Malkovich tehetsége és karizmája veszendőbe megy a gyatra és összecsapott forgatókönyv s Fangmeier fércmunkája miatt. Abba belegondolni sem merek, hogy mi lett volna, ha legalább ők nem próbálták volna játékukkal emelni a film színvonalát. Az egyébként elképesztően szép látvány, a gyönyörű tájképek, a színészóriások, s a melldöngető büszkeség, hogy a film egy részét kis hazánkban forgatták, együttesen sem pótolják hiányérzetünket.
Az Eragon rövid, alig száz perces, de ez a röpke idő sincs kihasználva, pedig ha ezen múlt volna, jóval több időt is elbírtunk volna Alagaesiában töltve. Így már csak a könyv maradt nekünk, hátha abba belemerülve megérint minket a sárkányok csodálatos világa, mert a film erre esélyt sem ad. Megkockáztatom, hogy a várva várt Eragon az idei év legcsúfosabb csalódása. Paolini helyében mérges lennék. Nem is kicsit.
