Elődjéhez hasonlóan ezt is a nyári szezon legjobbjai között fogják emlegetni. És nem csak a nyári szezon legjobbjaként. Hail Caesar!
„A kritikus pedig csak remélni tudja, hogy a sequelben a dollárra éhes producerek nem veszik ki Wyatt kezéből a gyeplőt.” Ezzel a mondattal fejeztem be a három évvel ezelőtti kritikámat, melyben A majmok bolygója: Lázadást méltattam. Akkor még nem tudhattam, hogy a szűkös határidő miatt távozó Rupert Wyatt székébe az utolsó utáni pillanatban beülő Matt Reeves ilyen értő érzékenységgel fogja megközelíteni az alapanyagot. Az azóta napvilágot látott érdekfeszítő cikkek, interjúk és összeállítások szerint Reeves foggal-körömmel küzdött, hogy a fókusz továbbra is a majmokon maradjon, mintsem hogy ezerszer látott poszt-apokaliptikus tirádát kelljen levezényelnie, melyben az emberszabásúakat mellékszereplőkké degradálják. Ennek megfelelően már a felütés is szokatlan egy nyári blockbustereken szocializálódott nézőnek, mi több, az expozíció transzcendens módon felül is írja a status quót. Majd’ negyedóráig ugyanis a National Geographic-re illő, néma vadászat közben látjuk Caesart és társait. Az evolválódott állatok jelbeszéddel kommunikálnak, embernek tíz éve nyoma sincs, ahogy azt is láthatjuk, hogy Caesar vezényletével milyen pofás kis élőhelyet építettek ki maguknak a majmok.
Az újdonsült civilizáció alapkövei szép lassan a helyükre kerülnek: a Maurice nevű orángután olvasni tanítja a csöppségeket, orwelli krédók díszítik a sziklafalat (Majom nem öl majmot!), és Caesar családjába is új jövevény érkezik. Az idilli, már-már megkapóan intim equilibriumot egy emberi csoporttal való véletlen találkozás, és egy lőfegyver elsülése zavarja meg. Mint kiderül, a közeli San Franciscóban túlélőket elszállásoló létesítmény működik, az embereknek pedig nagy szükségük van a majomkolónia közelében lévő gát vízenergiájára. A két csoport találkozása aztán törvényszerűen konfliktusokat szül, és a kölcsönös bizalmatlanság csak tovább tágítja a szakadékot a pacifista, az együttélés mellett érvelő Caesar és hű tábornoka, a jóval agresszívabb Koba között. A háború elkerülhetetlen: mikor valaki felveszi az első fegyvert, minden szövetség, minden párbeszéd megszűnik létezni. Ez a film igazi tragédiája.
Reeves az emberi szereplőket vastag ecsetvonásokkal skicceli fel, ahogy Wyatt is tette az első részben, hiszen az ő elsődleges funkciójuk ezúttal is az ellenpontozás. Gary Oldman Dreyfus-a a súlyos veszteség lelki hegével élő, pragmatikus vezető, míg Jason Clarke és famíliája a San Franciscó-i telep és a hegyekben lévő majomkolónia közti emberi és kulturális kapocs. Az érzelmi hangsúly Caesaron és a kegyetlen állatkísérletek nyomait magán viselő Kobán nyugszik. Míg Caesar szerető környezetben nőtt fel, és alapvetően nincs baja az emberekkel, Kobát annyi fizikai és lelki sérelem érte, hogy képtelen felülemelkedni a dühén és bosszúvágyán. A fatalista katasztrófa mindvégig a levegőben lóg, Reeves azonban számos apró, de annál hatásosabb jelenetben lökdösi filmjét az elkerülhetetlen vég felé. A majmok első erődemonstrációja, melyben nyomatékosan megkérik az embereket, hogy soha többé ne jöjjenek a területükre, lélegzetelállító. Koba majomkodó szerepjátéka, hogy közelebb kerüljön az emberek fegyverraktárához, elképesztően morbid és sötét. A közte és Caesar között végbemenő dominanciaharc halálosan agresszív, egyben végtelenül szomorú is. Mikor az áruló Koba vezényletével megrohamozzák az emberek erődjét, szem nem marad szárazon: az egy dolog, hogy a lóháton nehézgépfegyvert lóbáló majmok látványa önmagában is megér egy mozijegyet, de mikor Kobának egyetlen beállításban sikerül megmásznia és irányítása alá vennie egy tank turret-tornyát, akkor lehet tudni, hogy Reeves majdhogynem Cuarónhoz mérhető zseni. (Idézzük fel még azt Az ember gyermekére emlékeztető hosszú beállítást, melyben Jason Clarke-nak a harcok kellős közepén kell jó pár épületen keresztültörnie.)
A majmok bolygója – Forradalom egészen más mozi, mint amihez nyaranta szerencséje lehet az embernek. Már az első filmnél is egekbe magasztaltam a majmokat motion capture technikával életre hívó Andy Serkis és társai munkáját, ez a folytatásra hatványozottan igaz. A forradalmi technológiát tovább forradalmasítva szemkápráztatóan fotorealisztikus majmokat láthatunk a vásznon, melyek egy-egy szuperközeli erejéig sem veszítenek a hitelességükből. Minden eddiginél jobban és hihetően lépnek interakcióba a díszlettel, kellékekkel és emberi szereplőkkel, arról nem is beszélve, hogy Caesar és Koba (Toby Kebbell) shakespeare-i konfliktusával a film érzelmi magja is CGI-karakterek vállán nyugszik. És egy jottányit sem veszít az erejéből! Reeves bravúros folytatása a szezon egyik legintelligensebb darabja, mindeközben az attrakcióra kiéhezett mozilátogatónak sem kell lemondani a retinabetevőről. Ha kell, a rendező nem átall megálljt parancsolni az őrületnek az intim pillanatok javára (így minden eldördült lövésnek, minden elcsattant pofonnak érzelmi súlya lesz, emlékezzünk Hamu sorsára, Cornelia betegségére, vagy a Caesar gazdáját felelevenítő kvázi-flashbackre), de amikor már nincs más hátra, Reeves a Cloverfieldből átmentett, kinetikus pánikkal ábrázolja a majmok hatalomátvételét a nyár egyik leglátványosabb akciószekvenciájában.
Ritka, mikor egy sequel minden értelemben felül tudja múlni az elődjét, közhelyszerűen ekkor ugye A Keresztapa 2-t, A birodalom visszavágot és a Terminátor 2-t szokták felemlegetni. És mostantól A majmok bolygója – Forradalom is tagja ennek a díszes társaságnak. Alig várjuk, hogy a harmadik résszel Reeves tovább mesélje ezt a lebilincselő történetet.
