Amikor a beharangozóban arról olvashatunk, hogy a szezon minden bizonnyal legnagyobb kultuszfilmjét láthatják a nézők, akkor a forgalmazó nemcsak a figyelmet hívta fel a Sin Cityre, hanem bölcs előrelátással óvatosságra is intette a moziba járó magyar lakosságot. A kultuszfilm kifejezés ugyanis nem keverendő össze a populáris mozival. Az utóbbi ugyanis hagyományos műfaji keretek között játszódó, széles befogadói réteg számára készült alkotást jelent, az előbbi terminus viszont sajátos esztétikai és ideológiai nézeteket közvetít, többnyire értelmiségi nézők számára. A kultuszfilmhez elengedhetetlen a beavatottság, az előismeret és az összekacsintás lehetősége. (Ritka az olyan film, mint a Csillagok háborúja, mely a legkülönbözőbb nemzedékeknek készül, és sajátos mitológiája révén mégis megadja az összetartozás érzetét.) Aki tehát nem dörzsöli előre a tenyerét, hogy Frank Miller 1991-es fekete-fehér képregényét láthatja viszont a vásznon, Quentin Tarantino egyik legjobb tanítványa, Roberto Rodriguez rendezésében, és ráadásul maga Tarantino mester is forgatott a filmben egy jelenetet, az ugyan a befogadáshoz és értékeléshez szükséges nyitottsággal ülhet be a vetítőterembe, de egy idő után csak néz, mint a moziban...
Sin City fiktív település, ahol eluralkodott a bűn. Itt játszódik Miller és Rodriguez sztorija, mely egyúttal - a posztmodern követelményeknek eleget téve - a történetmondás nehézségeiről is tudósít. A lehetőségekhez képest próbáljuk kibogozni a szálakat. A film nyitó részében Hartigan nyomozót látjuk, aki hatvanéves, és egy napja van még hátra a szolgálatból. E rövid idő alatt akarja elkapni egy korrupt szenátor pedofil fiát, aki egy tizenegy esztendős kislányt rabolt el. A cselekmény vezetésének fehér foltjait hidaljuk át azzal a ténnyel, hogy Hartigan börtönbe kerül, majd a film végén, nyolc év múlva szabadul, és találkozik az akkor pontosan tizenkilenc éves Nancyvel. Eközben megismerkedünk Marvvel, aki a Szépség és a Szörnyeteg című mese két főszereplője közül az utóbbira emlékeztet. Marv nagyon meghatódik, amikor a szép prostituált, Goldie - ingyen és bérmentve - felmegy hozzá, és boldoggá teszi. A szeretkezés után Marv elszundikál, és nem veszi észre, hogy barátnőjét megölik. A férfi bosszút esküszik. Találkozik Goldie ikerpárjával, aki azt hiszi, hogy a baltával szabdalt arcú Marv volt a gyilkos. A félreértés inkább utóbb, mint előbb tisztázódik, a nézőt azonban semmi sem menti meg attól, hogy eltévedjen a sztori dzsungelében. Talán majd a harmadik szálat fel tudjuk gombolyítani... Dwight magánnyomozó Jackie fiú, a zsaru meggyilkolása kapcsán az Óvárosba téved, mely városnegyedet a rendőrök és a prostik megállapodása alapján a nők irányítják. Az erőszakos haláleset miatt a szerződést a zsaruk felmondják, s a fegyveres küzdelembe a maffiózók is bekapcsolódnak. A történet három rétegét összekapcsolják a levágott végtagok, a kannibalizmus és perverzió különböző formái, a kívül-belül gnómok és a szörnyetegek.
Frank Miller és Robert Rodriguez filmje körülbelül öt percig köti le a nézőt. Ennyi idő alatt megtudjuk, hogy a Sin City - A bűn városa kísérlet arra, hogy a nagy költségvetésű hollywoodi produkciók - Batman, Pókember, Superman - után az alkotók végre öntörvényűen adaptálják a vászonra a nagy múltú képregényműfaj egyik friss hajtását. A vállalkozás esztétikai-technikai szempontból sikerül. Az alapvetően fekete-fehér képi megjelenítés nemcsak az eredeti comicsot idézi, hanem a harmincas-negyvenes évek sötét krimijeit is, nem beszélve a filmtörténet egyéb korszakairól. Az már csak az ínyenceknek való csemege, hogy Rodriguez és a villanásnyi jelenetre beugró Tarantino önmaguk korábbi filmjei előtt is tisztelegnek. A stilizált formanyelvhez társul a stilizált dialógus és színészi játék. Mindez öntetszelgően többnek tűnik, mint ami. Pedig csak üres.
