Jóllehet évek óta szügyig gázolunk a képregényfilmekben, kevés olyan adaptációt tudnánk elősorolni, amelynek alkotói a kiválasztott comicsból nem csupán a sztorit és tartozékait szippantották ki, hanem az alapművek markáns képi stílusától ihletvén erőteljes és újszerű látványvilágok megalkotásával is kísérleteztek volna. A közöny nem büdzséfüggő: a nagyjából egy feltörekvő ország éves GDP-jéből készült A sötét lovag beállításait éppoly kevéssé jellemezte a radikális formai kísérletezés, mint mondjuk a Nolan-filmhez képest parkolóautomatába való apróból forgatott A megtorlóéit. Két olyan filmet azonban biztosan tudunk mondani, melyek erőteljes digitális képeikkel megtörték ezt a szomorú tendenciát. A Miller-Rodriguez-duó Sin Cityjét, ezt a formai szempontból lenyűgöző "mozgó noir képregényt" bizonyára paradigmaváltó darabként listázzák majd a jövő filmtörténetei, s a nyolcvanas évek test- és erőkultuszt zengő akciófilmjeit több szempontból (például ostobaságban is) túlszárnyaló 300 látványvilágának grandiozitása is emlékezetes maradt. A háromszáz spártai vérorgiájával Zack Snyder ráadásul megváltotta a belépőjegyet az angolszász tömegképregény egyik szent tárgyának tartott Watchmen megfilmesítésére (a Moore-Gibbons-páros művéről lásd bővebben: Antihősök tere, MaNcs, 2009. január 22.). Ami már csak azért is örömteli fordulatnak tűnt, mert azok a filmek, amelyeket korábban Alan Moore és rajzolótársai köteteiből készítettek, a látványteremtés szempontjából szintén a kihagyott ziccerek sorát duzzasztották: a Hasfelmetsző-sztorit újraértelmező A pokolból korabeli rézkarcokat idéző ábrázolásaival éppúgy nem kezdtek semmit a moziban, mint a tizenkilencedik századi kalandponyvák hőseit egybeterelő A szövetség delejező kompozícióival - a Watchmentől mindenekelőtt ezen a terepen lehetett új és magas minőséget várni.
Ennyit az ábrándokról. Ami a realitást illeti, arról Snyder már filmje rövid nyitányával igen sokat sejtet. Mivel a Watchmen kényszernyugdíjazott, de a fenekükön maradni persze képtelen maszkos hősei egy olyan cselekményvilágban tevékenykednek, ami néhány szignifikáns tényt leszámítva a megszólalásig hasonlít a valóságos Amerikára, a színes héroszokat a rendező belehímezi az ország huszadik századi történelmének egyébként is tarkabarka szövetébe: az egyik figura John F. Kennedyvel jattol, a másikról Warhol készít nyomatot, és így tovább. Ez az önmagában nagyon is mulatságos jelenetsor tizenöt évvel a tök ugyanezt elővezető Forrest Gump (és vagy huszonöttel a Zelig) után egyúttal rendkívül lehangoló jóslat is. Ami a képi stílust illeti, az első percek előrejelzése maradéktalanul precíznek bizonyul, Snyder munkáját ugyanis ebből a szempontból az újító szellem tökéletes hiánya jellemzi. A képregényfilmek legásatagabb fogásaival, lassítással és gyorsítással telezsúfolt jelenetek kivitelezése bántóan lapos - kész röhej, de éppen tíz évvel a Wachowski fivérek nagy hatású dolgozata után a Watchmen a stilizációt tekintve nem bír több lenni a szegény ember Mátrixánál, ráadásul az ábrázolásmód látnivalóan heroizálja a hősöket, miközben a történet szerint éppen ennek ellenkezője a cél.
A képek hangulatfestő ereje is csekély, márpedig filmünk egyik nyilvánvaló szándéka, hogy megérzékítse a közelgő nukleáris apokalipszis gombafelhőt képező árnyékában araszoló mindennapok nyomasztó atmoszféráját - megfelelő támaszok híján mindazonáltal a végítélet közelségét szó szerint bemondásra kellene elhinni. A bántóan nem evilági tenorban fogalmazott, vészjóslóan komor szentenciákat azonban nem valódi színészek, hanem hús-vér bábok szájából kell hallgatni (nem kívánnánk komparatív elemzésbe bocsátkozni, de a filmverzió jócskán megerősíti Dave Gibbons kiváló rajztudásáról alkotott korábbi vélekedésünket - az alapképregény oldalain a figurák mimikája sokszorosan veri az élő szereplők teljesítményét). Jelmezes hősöket mozgató akciófilmen persze nem feltétlenül helyénvaló a komoly színészetet számon kérni, csakhogy a Watchmen szereplőit komplex figurákként kísérlik meg eladni, akik még a filozofálástól sem riadnak vissza, már ha annak tekinthetjük az időről és az emberi lények legbensőbb természetéről dünnyörészett fejfájdító frázisokat.
Összetett jellemeket ábrázolnia Snydernek már csak azért sem könnyű, mert a Watchmen virtigli ensemble-darab, nagyszámú egyenrangú szereplőt pedig játékfilmben a menetidő limitáltsága miatt köztudottan mindig nehéz egytől egyig tisztességesen helyzetbe hozni. Snyder, fájdalom, nem a kiemelés (azaz, másfelől nézve, a nagyvonalú elhagyás) művésze, ezért aztán a féltucatnyi karakter történetszálai között nyomatékosítás nélkül váltogatva 163 percben is csak hadarós és sekélyes jelenetekre futja neki. A szürke masszát a szerelmi szál arcpirítóan giccses percei és néhány, brutalitásával eléggé kontextusidegen erőszakjelenet színesíti - ezek legalább karakteres pillanatok.
Snyder filmjében van kék bőrű szuperlény, bajszos pszichopata, dögös kalandorlány, mutáns tigris az Antarktiszon, üvegpalota a Marson, házfalak közt suhanó magánrepülőgép, van Nixon, Kissinger és Buchanan - csak a feszültség hiányzik, de az minden kockájából. A szereposztók nagyobb dicsőségére eleve három pont hátrányból startolunk, hiszen a nyomozási szálban a tettes álnoksága az első perctől az arcára van írva.
A történet és a figurák szokatlansága miatt a celluloid Watchmen még így sem tökéletesen érdektelen, ámbár vitathatatlanul zavaros, hígeszű és unalmas kreáció - minden imitációs igyekezet ellenére tökéletes ellentéte hát az eredeti képregénynek, és mint ilyen, talán örök darab marad. Tanítandó kudarcként, adaptációs kurzusokon.
