1,3 milliárd kínai nem tévedhet - szokták mondani a rizsfogyasztás melletti végső érvként, és ugyanez a Facebookra is áll: 500 millió lájkoló meggyőző szám. David Fincher publicisztikai rekordgyorsasággal elkészített Facebook-filmjének plakátja ennél még többet is mond, nevezetesen, hogy akinek 500 millió barátja van, az szert tesz néhány ellenségre. Milyen igaz, és milyen igaz, hogy ma az FB nélkül megállna az élet, unalmasabb lenne a parlamenti munka, és egyáltalán, a társasági közlekedés úgy ahogy van, visszaszállna a kőkorszakba, nincs is ezen mit bizonygatni. Fincher sem ezt bizonygatja, inkább azt, hogy maguk a feltalálók és a feltalálás körülményei úgy emberileg, mint bíróságilag, szóval, hogy ezek a siker első fuvallatára egymásnak eső egyetemista fiúk is érdemesek a figyelemre. Pontosabban, hogy érdemesebbek, mint a pórnép, az amerikai egyetemi hierarchiáról, a beavatási szertartásokról és a strandpapucsot fehér zoknival kombináló outsiderekről szóló FB-mentes filmek hősei. Ebben mintha Fincher sem lett volna biztos, talán ezért, hogy a fiatalok gyakran olyan jelentőségteljesen sietnek a dolgukra, mintha épp a Watergate-ügyön dolgoznának, és Mély Torokkal lenne randevújuk, pedig csak simán át akarják cseszni egymást, le akarják nyúlni a másik csaját, találmányát, kokainját, vagy be akarnak jutni a másoknak fenntartott bulikba - egyszóval: menőznek. Aztán az egyikük milliárdos lesz, barátja-üzlettársa pedig százmilliókra perli - filmen ennél jóval meredekebb dolgok is bemondhatók, még ha igazak is.
