Az 1983-as - és egyébként nem hivatalos - James Bond-film címének visszaköszönése kizárólag a véletlen műve, jelen tárgyalt alkotásukban a nőket nem Sean Connery, hanem bizonyos Jean Dujardin dönti hanyatt, és sem angol kémek, sem arcplasztikán átesett alvilági egyének nem lövöldöznek egymásra. Habár ami azt illeti, egy új ábrázat a mi kosztümös vígjátékunk hősének is jól jönne, miután fél Párizs a nyomában lohol: alig akad ugyanis olyan kofa a Szajna-parton, akinek ne tartozna néhány száz, vagy ezer frankkal. Mert hogy ilyen meglehetősen laza életvitelt folytató fickó ez a Valentin, aki ilyen névvel mit is tarthatna életcéljának, mint minél több párizsi lány szerelmét, illetőleg a velük együtt járó, úgymond kapcsolt örömöket elnyerni.
E futó románcokat merő eufemizmus volna szerelemnek nevezni, annál is inkább, hogy az igazi nagy lamour hiányzik Valentin életéből, és nem is bánkódik emiatt. Ha magyar földre született volna, tán még énekelné is a "Nem nősülök soha..."-kezdetű örökzöldet, így azonban inkább a Marseillesre csendít rá. A franciák aktuális forradalma kapcsán kissé lecsúszott grófi család azonban örömmel magához házasítaná az ifjút, bármit is gondol erről az eladósorba került leány, Cécile (Mélanie Doutey). A nagy ötlet a férfi kereskedő nagybátyjának, Van Bucknak (Gérard Jugnot) köszönhető, aki az üzlete számára felbecsülhetetlen értékű reklám lehetőségét látja meg az esetleges frigyben.
Természetesen mindenki hazudik, mint a vízfolyás, ahogy már csak az lenni szokott az üzletben és a szerelemben: Valentin egy véletlenül épp a kastély előtt balesetet szenvedett ficsúrnak kiadva magát furakszik be a grófék vendégszobájába, ám fogadása van rá, hogy azt rekordidő alatt cseréli le a grófkisasszony hálójára. Az egész eddigi életében a nőket könnyűszerrel magához édeskető fiatalember azonban ez egyszer falakba ütközik, így veszélybe kerül a hozomány, ráadásul valami rettentő katasztrófa folytán akár még igazi szerelem is lehet a dologból.
A Soha ne mondd, hogy soha című vígjáték alapja egy 1836-os Alfred De Musset-színdarab, noha az alkotók beismerik, vajmi kevés maradt meg filmjükben az eredeti mű hangulatából és cselekményéből. Eric Civanyan rendező munkája nem akar sokkal többet, mint megannyi pályatársa, vagyis amellett hogy az igaz szerelem dicshimnuszát, és a nincs elveszett ember eszmeiségét hirdesse, egyúttal a 19. századi francia társadalom egyfajta szatirikus gúnyrajzát is kívánja tálalni. Minekután pedig ez nem az első, és nem is utolsó ilyen szándékkal készült komédia, elkerülhetetlenül építkezik bizonyos jól bejáratott panelekből. Ám ahogy Jean Dujardin főszereplő megfogalmazta, a kosztümös film a franciák westernje, így nem valószínű, hogy egyhamar kifulladna a zsáner. Legfeljebb időről időre szüksége van némi vérfrissítésre.
