Soha sem késő

Derűs hangulat, letisztult és precíz kamerakezelés, szerethető „karakterek”. Így lehet összefoglalni a Titanic Filmfesztivál legkedvesebb dokumentumfilmjét, amely arról szól, mennyire menő lehet az ember öregkorában...

Azzal a reménnyel ültem be Az optimisták című filmre, hogy az nem hazudtolja meg önmagát. Mivel a Titanic Filmfesztivál alapvetően nem a könnyed filmekről híres, örültem, hogy találtam egy olyat a programban, ami mégis szórakozást ígér, és ez nem is maradt el. Az optimisták bájosan, kedvesen, néha kicsit talán túl édesen mutatja be, mennyire menő lehet az ember, még akkor is, ha már elmúlt 98 éves.

A dokumentumfilm azt örökíti meg, hogyan készül egy norvég röplabdacsapat az előttük álló nagy megmérettetésre. Azonban nem akármilyen csapat mindennapjait mutatja be: a női „válogatott” legfiatalabb tagja 66 éves, a legöregebb pedig két év híján 100! A lelkes amatőrök már évek óta edzenek, és már szeretnék összemérni az erejüket egy másik csapattal, amelynek tagjai szintén hatvan év felettiek, csak éppen férfiak és Svédországban élnek. Megindul hát a készülődés: az asszonyok támogatást szereznek, hogy meglegyen az útiköltség, edzőt fogadnak fel, hogy végre rendesen is megtanulják a röplabda szabályait, és gyakorolnak, gyakorolnak, gyakorolnak.

A dokumentumfilm megmutatja, milyen derűs hangulatban telik a csapat készülődése, mennyire jól kijönnek egymással (az amúgy nem teljesen egykorú) nők, és hogyan lehet az ember ennyi év után is szociális és fitt. Azonban nemcsak a pálya szélén forog a kamera, az operatőr bemerészkedik az asszonyok otthonába is, elkíséri őket az egészségügyi kezeléseikre, így némelyik szereplőről elég sokat tudunk meg. Éppen ez a jó Az optimistákban: kicsit talán műnek érzi a néző, ahogy megmutatja, milyen az öregasszonyok élete, ugyanakkor azt a derűt, ami belőlük árad, nem lehet megjátszani, így mégis elhiszi, hogy ezek a „karakterek” ilyenek: egyszerűen szerethetők. Élettel telik, elszántak, humorosak – és törékenyek, halandók, talán erejük végét felélők.

A film derűs hangulatára rájátszik a gyönyörű, klasszikus, mesterien pontos kamerakezelés is. Az optimistákat oktatófilmként lehetne mutogatni az operatőrképzőben a Bevezetés a kamerakezelésbe című kurzuson. Idillien fényes képek, közelik, amelyek bemutatják, milyen az öregember a vásznon, és megmutatják, hogy bizonyos kor felett is működik ez a dolog, még akkor is, ha a hollywoodi filmek nem hisznek ebben. Kicsit már túlzottan is letisztult az egész egy mezei dokumentumfilmhez, de ez nem vesz el az értékéből, maximum csak a hiteléből, de abból is csak keveset.

Hiszen, legyen Az optimisták megszerkesztett vagy spontán, kitalált vagy igaz történeten alapuló, mindenképpen totál menő. Én is ilyen szeretnék lenni 98 évesen (ideje elkezdenem edzeni)!