A kétballábas, bénítóan gyönyörű Sophie Marceau meg egy csapodár zenészkandúr egymásba habarodik. A világ megpróbálja a kapcsolatot elgáncsolni, de ők habkönnyen veszik az akadályokat. Ez a film senki gyomrát nem fogja megfeküdni.
A régi Hollywood csókoltatja
A Boldogság sosem jár egyedül című filmet jegyző szerzőpáros, James Huth rendező és a felesége, a forgatókönyvíró Sonia Shillito elmondásuk szerint "optimista filmet szerettek volna forgatni a szerelemről". A régmúltba kukkantottak céljuk megvalósítása érdekében, és igyekeztek Frank Capra és George Cukor alkotásainak szellemét megidézni. Egyes jelenetek ezért csurig vannak régifilmes utalásokkal, sőt, bizonyos értelemben a Boldogság sosem jár egyedül egy 1970-es Disney rajzfilm "rimékje": a Macskarisztokratáké, amelyben a főszereplő csapodár kandúr belehabarodik egy háromkölykös macskalányba. Kb. ugyanez történik ebben a filmben is, emberváltozatban.
Sacha, a kizárólag a saját farka után kajtató muzsikus (legtöbbször idegen csajokban akad rá) éli a maga kis aranyéletét a festői (mert milyen más lenne?) Párizsban. Bár elmúlt negyven, esze ágában sincs megállapodni. A kenyerét butuska reklámmelódiák elprüntyögésével keresi – eddig a sztori egy az egyben a Két férfi meg egy kicsi... Ám egy nap természetesen belebotlik a még mindig bénítóan szép Sophie Marceau-ba, és akkortól elveszett ember. Mondtam már, hogy ráadásul még a gyerekeket is utálja? Hát a Sophie-nak van belőlük három (ezt már viszont biztos mondtam.) Csávókámnak annyi...
[img id=420356 instance=1 align=left img]A pofáraesés garantált
Ez a kellemes – mert tényleg ez a legáltalánosabb erénye, hogy minden másodpercében kellemes – komédia sajnos gyakran megbicsaklik, általában szó szerint. A rendező imádja a túlzásokat, a slapstick, a fizikai humor alkalmazása olyan méreteket ölt, hogy néha megakasztja a film lendületét. Az effajta erőltetett poénokon utoljára a harmincas években nevetett a közönség... Tudom, hogy a franciák szeretik az ilyesmit, ezért is volt náluk szupersztár a Jerry Lewis, de mégis, ki röhög manapság olyasmiken, hogy valaki leesik a lépcsőn vagy mindenféle berendezési tárgyba veri magát? Az efféle marhulásnak akkor van meg igazán a böjtje, amikor a film érzelmi reakciókat igyekszik a közönségből kisajtolni: a túlzásba vitt pofáreséseknek "köszönhetően" nehéz hőseinkkel, örömeikkel, bánatukkal együtt érezni.
Forró kémia
Szerencsére a slapstick nem folyik túl az elviselhetőség peremén (bár ez csak éppen, hogy sikerül), a többi poén pedig nagyon is erősíti a sztorit. Így hát belbecs (amit a modern romantikáról és a mai párkapcsolati viszonyokról (újra csak) kellemesen elcsacsog) és külcsín (a fényképezés meg a szenzációs Sophie Marceau) tekintetében egyaránt élvezetes film. Gad Elmaleh francia komikus állja a sarat, és karizmatikus alakításával méltó partnerré tornázza fel magát Marceau mellé. A film legnagyobb erénye épp a kettejük vonzalmának hihetősége, nagyon megvan köztük az a bizonyos "chemistry", a filmes kémia. Elhisszük, hogy odavannak a másikért.
Az égvilágon semmiféle "éle" nincs a történetnek, és már a legelső percben kiszámítható a happy end. Ez nem feltétlenül hiba, kell néha az ilyesmi – és ha a film ilyen élvezetesen van elkészítve, tele remek szinészekkel, felesleges is károgni emiatt. Abszolúte "eccernézős", de nem hiszem, hogy ezt az "ecceri" nézést bárki megbánná.
Kinek ajánljuk?
- Sophie Marceau-rajongók tömegének.
- A francia vígjátékok kedvelőinek.
- Akik nem bánják a már-már túlzott könnyedséget a filmekben.
Kinek nem?
- Bergmanistáknak.
- Azoknak, akik tinikorukban feleségül akarták venni Sophie Marceau-t, de csak a Gizit sikerült.
- Gizinek.
6/10
