Walter Salles Dark Water című filmjét olyan alkotások után készítette, mint az Arany Medve díjas Központi pályaudvar és a Cannes-ban két díjjal is kitüntetett Che Guevara film, A motoros naplója. Egyéni drámák, apró történetek helyett most műfajfilmmel próbálkozott, furcsa hangulatú thrillert készített sejtelmes szállal, de nem elhagyva jól bevált módszerét.
Dahlia Williams (Jennifer Connelly) épp problémás válásán jutott túl, férje amennyire csak tudta, megnehezítette helyzetét, sőt még közös kislányukat is szerette volna elperelni a némiképp labilis idegállapotú ex-feleségtől. Dahlia anyagi okok miatt és nem utolsó sorban férje előli menekülés okán beköltözik a kislánnyal egy lerobbant apartmanlakásba, ahol már a portás is furcsa, a lift önálló életre kel, meglepő tárgyak bukkannak elő a semmiből, a ház kísértete már-már baráti kapcsolatba kerül kislányával, és a felső lakásból megállíthatatlanul szivárog életükbe a gyanúsan fekete, furcsa eredetű víz.
A történet átlagosan indul, könnyed borzongás az első reakció, a várakozás bizsergető, azonban ahogy bontakozik ki a film sztorija a néző egyre jobban elveszíti a fonalat. A thriller ugyanis érdekesen keveredik valami misztikummal, a film észrevétlen vált át műfajfilmből szubjektív rendezői látásmódba. A történet óvatosan adagol, lassan bontakozik ki a múlt szövevénye, bár mindenre végső magyarázatot így sem kapunk. Jennifer Connelly által kitűnően alakított Dahlia idegi labilitásának okaira is csak mérsékelten derül fény, de ez valahol a film vége felé lényegtelenné is válik. A történet Walter Salles korábbi filmjeihez hűen a felnőtté válásról szól, furcsa mód anya és lánya egyszerre esik át azon a megrázkódtatáson, milyen érzés szembenézni és elfogadni a megváltoztathatatlan múltat, a gyerekkor árnyaival megküzdeni nem egyszerű dolog. Mindkettőjük személyiségváltozása végigkövethető a filmben, a történet a felelősségvállalásról szól, s bár eredetileg csak ketten főszereplői a történetnek, valójában hármójuk élete változik meg végül gyökeresen.
A rendező furcsa filmet készített. Aki egyszerűen a zsánerfilm adta borzongás kedvéért ül be a moziba, talán csalódni fog. A film egyszerre használja és rúgja fel a thriller szabályrendszerét, él a hitchcocki filozófiával - előkészít, a késleltetés eszközét használva kivár, így a néző végig rettegi a filmet, köszönhetően Angelo Badalamenti (Twin Peaks, Mulholland Drive) zseniális zenéinek - azonban mindeközben egy mélyebb, összetettebb, transzcendens történetet is ad a rendező különleges szemüvegén át. Ha mindezzel tisztában vagyunk, a történet és a film nem okozhat csalódást, a furcsa szerzői és műfajfilmi egyveleg érdekes végeredményt eredményezett. Aki igazán bevállalós és kedveli az igényes filmeket, egyedi látásmódot és nem ijed meg holmi kiszámíthatatlanságtól, annak a film egyenesen kötelező.
