A naiv, de hangsúlyosan aranyos lány a transzcendens világban keresi a választ életének problémáira. Talán nekünk is oda kell fordulnunk, ha magyarázatot szeretnénk, miért fullad érdektelenségbe a film.
Minden adott, hogy az Isten nagy, én kicsi vagyok egyszerre legyen szórakoztató és igényes film. A történet középpontjában a felnőtté válás folyamatának jellegzetes aktusa, az identitáskeresés áll. A "ki vagyok én, és mit gondolok a világról?" kérdés megválaszolására - tudatosan vagy öntudatlanul - mindenki kísérletet tesz, aki szokott felnőtté válni, mégis, kevés mai munka állítja fókuszába ezt a lázas, a teljes szellemi kapacitást megmozgató problémát.
Pascale Bailly filmjének főszereplője, Michele húszéves, kissé zavarodott lány, aki napi huszonnégy órában keresi a választ az Élet Nagy Kérdéseire. Templomba jár, buddhizmusról olvas, jógázik, pszichológus barátnőjével beszélget, krisnásokkal barátkozik, és transzcendentálisan meditál.
Az élet értelmének lázas keresése közepette persze aktívan pasizik, és lévén, foglalkozására nézve manöken, ezen a téren nagy sikereket ér el. Megismerkedik egy nála néhány évvel idősebb, rendezett életű állatorvossal, egymásba szeretnek, összeköltöznek. Az idillt csak az borzolja, hogy kiderül, barátja, Francois, zsidó.
A probléma nem a lány ellenérzéseiből, hanem váratlan filoszemita hevületéből következik. Michele egy ősi hit letéteményeseként tekint a férfira, és nagy igyekezettel próbál intellektuálisan is társává válni, annak ellenére, hogy Francois-t egyáltalán nem foglalkoztatják vallási kérdések.
Érdekes lehet a két szellemi beállítottság ütközése, a film azonban nem hatol mélyre. A lány megmarad szellemi keresőnek, a férfi - szerelemből - elnézi a hóbortot. Az alaphelyzet a darab végéig mozdulatlan marad.
Történik persze más, Michele-ről egyre inkább sejtjük, hogy érdeklődése egy csinos nő spirituális kalandozása csupán, súlytalan, meggyőződést nélkülöző hóbort. A sejtésnél többre azonban nem jutunk, talán akart valamit a rendező, talán csak véletlen került a sztoriba ez a szín. Francois pragmatizmusa, zárkózottsága, világi elkötelezettsége is jelzés marad. Magyarázatul a néző saját ismereteit hívhatja segítségül, de ha így állunk, minek ide a film?
Bailly megpendíti még a negatív tapasztalatai miatt zsidóságát takargató férfi és a naiv, nyílt nő konfliktusát, - azt a témát, amiből a jóval tapasztaltabb Woody Allen, testközelből már egy életművet épített fel.
A rendező megpróbált több síkon mozgó, számtalan problémát érintő filmet csinálni, de - Michele-hez hasonlóan - csak belekap a lényegbe, felüt néhány problémát, majd tovább táncol. Filmjét még a jó színészi játék sem menti a közhelyességtől és unalomtól.
Akit a Michele-t alakító Audrey Tautou vonzana a moziba, nyugodtan maradjon otthon, esetleg nézze meg még egyszer az Amelie csodálatos életét. A színésznő itt is nagy, barna szemekkel néz, bájosan mosolyog és hangsúlyosan aranyos, de a már megismert karakterhez semmit nem tesz hozzá. Gyanítom, hogy ez nem az ő hibája.
