A Step up nehéz, mondhatni lehetetlen helyzetbe hozza nézőjét. Választás elé állítja: vagy elhiszi, amit lát, vagy kikéri magának, hogy megetessék vele az ezerszer látott történetet. Ha azonban sikerül túltennie magát a lerágott csont traumáján és nem verekszi át magát félsornyi méltatlankodó közönségen, akkor akár jól is szórakozhat.
A Step up az amerikai álmot árulja, különösen tinédzser nézőinek, nagy adag sziruppal leöntve. Az "akárhonnan is jössz, bármi lehet belőled", azaz a self-made man, az önmegvalósító ember ideálját helyezi fiatal, trendi amerikai egyetemista közegbe. Főhőse egy, a társadalom perifériájáról egy művészeti egyetemre vetődő fiú, aki egy véletlen, ellesett pillanatnak köszönhetően megtalálja szerencséjét és egy profi tánccsapat tagja lehet. Az egyenlőség és a szabadság ideálja mellett további fontos jogi princípiumok gazdagítják a film szövetét, még ha csak a felszínen is. A lényeg azonban nem ez.
Valójában azonban táncfilmként érdemes nézni a Step up-ot, ilyen értelemben állja meg a helyét igazán, hiszen koreográfiái, a benne feltűnő fiatal tehetségek és a zenék külön-külön is több figyelmet érdemelnek, mint a háttérben feltűnő problémák, illetve a dramaturgiai húzások. Hiszen kijelenthetjük, hogy a történet egyes fordulatai igazából szinte csak az egyes, korrektül megcsinált táncbetétek közti narrációs átkötés funkcióját töltik be, ami, ha vállalható a néző részéről, nem okoz gondot. Így működhet a Step up valódi táncfilmként és nyújthat kellemes élményt - nem az amerikai táncos Hamupipőke-tündérmesék rajongóinak, hiszen ahhoz Patrick Swayze vagy John Travolta kellene - hanem a 2000-es évek táncolható zenéi és a filmes mozgások szerelmeseinek.
