A bevetés szabályai hagyomány tisztelő film. Lineárisan építkezik, műfaján belül marad, minden szempontból pontos és korrekt. Ritka ez mostanában, amikor mindenki arra törekszik, hogy felrúgja és a saját szája íze szerint alkalmazza a klasszikus műfaji és narrációs szabályokat. Vajon miért csinál valaki egy ilyen ódivatúan kerekre szabott, már-már lenézett bölcs törvényeknek alávetett filmet egy felbolydult és/vagy széteső világban ? Valószínűleg azért, mert ilyet tud. William Friedkin (Francia kapcsolat, Ördögűző) afféle " hollywoodi ősbölény", akinek nem kis része volt a fentebb említett szabályok létrejöttében. Tüntetőleg ragaszkodik a régimódi filmcsináláshoz mostanság is, amikor annyi divatosan formabontó filmet láttunk a régi iskolán felnőtt, patinás személyiségek kezei közül. A történet végig egy szálon, egy irányban halad, nincs semmi kicsapongás, semmi mellékzönge. A feszültséget a sok egyenrangú, külön-külön is érthető és elfogadható álláspont ütköztetése táplálja és tartja fenn. A balul sikerült akcióban besározódott, egyébként makulátlan öreg katona (Samuel L. Jackson), a kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő, ügyvédi mellékpályán bolyongó egykori bajtárs (Tommy Lee Jones), a harcot sosem látott, fiatal ámde nagyon profi katonai ügyész, a ki tudja hogyan nagyköveti szerepbe keveredett, megfélemlített kispolgár( Ben Kingsley), a férjéért és családjáért hamisan tanúskodó feleség - mind-mind jó emberek, a saját szemszögükből mindannyiuknak igaza van. Hol máshol konfrontálódhatna ennyi különböző felfogás, mint a törvényszék előtt. A konfliktus klasszikus feloldást kíván (talán kevésbé megnyugtató is megtette volna, de ez hollywoodi film). Egy katonai bevetés szabályait senki sem szegheti meg büntetlenül. A filmkészítés szabályai viszont kifejezetten a tilosba csábítják az embert. Néha mégis üdítő színfolt lehet, ha valaki a szabályok szerint játszik.
