Amikor François Truffaut a hatvanas évek elején előhúzta Henry Pierre Roché vékony könyvecskéjét egy melodramatikus szerelmi hármasról, hogy filmet készítsen belőle, nem biztos, hogy tudta, hogy filmtörténeti mérföldkövet alkot éppen. Persze számos hazai kollégájával együtt, akik az ötvenes évek második felétől kezdve folyamatosan azon munkálkodtak, hogy újfajta szemléletet vigyenek a francia filmezésbe. Felejtsék el "a papa moziját", vegyék a kezükbe a kamerát, fogják a kezükbe a tollat és írják-rendezzék filmjeiket, melyek az új generáció világnézetét, újfajta gondolkodásmódját tükrözik majd. A francia nouvelle vague, azaz újhullám filmjei igazi filmforadalmat csináltak: "pofátlan" formanyelvi megoldásaikkal nyelvet öltöttek az akkori avíttas filmkészítés atyjainak. Persze volt azért kire felnézniük is: példaképüknek tartották Alfred Hitchcockot, Charlie Chaplint, fontos elődjük volt a francia lírai realizmus, élén Renoirral (a festő Renoir fia) vagy Marcel Carnéval. S milyenek voltak ezek a filmek? Nyersek és poétikusak, meglepő vágástechnikájúak és provokatív zenét használók, játszottak a dokumentarizmussal és a legstilizáltabb fikcióval - de mindenekelőtt valóban frissek, újszerűek voltak. Szemtelek, szabálytalanok, élettel teliek.
Truffaut a rendezést nem akárki mellett - a neorealizmus egyik legnagyobb alakja, Roberto Rosselini oldalán sajátította el. A Jules és Jim az újhullám egyik legfontosabb munkája. Szerelmi háromszög: Jules (Oskar Werner), Jim (Henri Serre) és egy furcsa érzelmi világú nő, Catherine (Jeanne Moreau) története. Hármójuk szerelméé, illetve Cathrine vergődéséé a két férfi között - és egy barátságé. Az alaphelyzet melodramatikus és akár végtelenül unalmas is lehetne a francia értelmiség végeláthatatlan beszélgetéseivel és szenvelgésével, s hogy mégsem így van, az már tényleg filmtörténet, Truffaut zsenialitásával egyetemben. Kevés ilyen "színes" film van ugyanis, mint a Jules és Jim, amely egyébként fekete-fehér. Hogy mitől színes? Felrúgja a klasszikus narráció szabályait, miközben látszatra betartja őket, hiszen kronologikusan mesél egy lineáris történetet három ember kapcsolatáról. Több attól lesz, hogy zenéivel, ritmusával, egy meg-megszólaló narrátorral életet lehel a történetbe, s lesz egyszerre komolyan vehető dráma, másfelől magának a drámának az ironikus, kívülről szemlélt kommentárja. Mintha azt mondaná Truffaut: tessék, nézzétek, itt egy történet. Itt a történetem. És: tessék, nézzétek, így is lehet mesélni történetet. Én ezt, most épp így mesélem. Könnyed, játékos film a Jules és Jim, s nemcsak három emberről, hanem a filmcsinálás művészetéről is beszél, ha tényleg igaz művészet az. Truffaut az utolsó pillanatokig készített filmeket (1984-ben hunyt el), de a Jules és Jim pályájának egyik csúcsa, kultuszstátuszba került kedvence a filmrajongóknak. S nem utolsósorban: emléket állít a múlt század egyik ikonikus színésznőjének, Jeannne Moreau-nak. A film egyik legszebb pillanata Moreau dala.
