Julian Schnabel rendező harmadik filmje a Szkafander és pillangó széleskörű nemzetközi elismeréseket zsebelt be. Vitte a pálmát Cannes-ban és a Golden Globe-on, valamint további esélyes az Oscaron is. A rendező személyes tapasztalatait is felhasználó film Schnabel saját bevallása szerint egyfajta támpont a saját halálunkkal való felkészülésben, az életünket más szögből való szemlélésben.
A Belső tenger Ramónjával párhuzamba állítható Jean-Dominique Bauby (Mathieu Amalric) egy nap arra nyitja fel szemét, hogy felvilágosítják: agyvérzés áldozata lett. A francia Elle divatlap szebb napokat is megélt főszerkesztője egy bizonyos locked-in szindrómában szenved és ennek következtében mozgásra és beszédre képtelen, míg agya kifogástalanul működik. Csupán bal szemét képes koordinálni és általa kommunikálni a külvilággal. Azonban kényelmetlen helyzete ellenére Jean-Do megőrzi humorérzékét, szexualitását és mindennél fontosabban, az élet szeretetét. Ehhez nagymértékben hozzájárul az őt körülvevő, kivételesen gyönyörű hölgykoszorú, gyerekei és a bohókás apa (Max von Sydow) nem túlerőltetett, vagy szánalmas, őszinte szeretete és mindenekfelett bezártságban senyvedő testének és elméjének azon két része, amit nem veszített el: az emlékezés és a fantázia, alias a pillangó. Az egyáltalán nem közhelyes vágóképekben láthatjuk a határokat nem ismerő emberi lélek, a pillangó szárnyalását. Ez motiválja abban is, hogy történetét tollba mondja egy speciális, betűnként lepislogott abc segítségével. Kiszolgáltatottságából adódóan azonban gyakran érzi magát a mélység felé süllyedő szkafanderben, amikor rátör a bűntudat élete félresikerültsége miatt, vagy a reménytelenség - tegyük hozzá nem minden ok nélkül.
Mindennek ellenére Monsieur Bauby (hiszen csak barátai hívják Jean-Do-nak) több mint egy évet töltött el ilyen állapotban, ami alatt lediktálta könyvét. A megjelenés után pár nappal vett búcsút a pillangóktól és úgy tűnik megbékélt életével.
A film egy igaz történet az ember esendőségéről és az ön(át)értékelésről, nem túl elnagyolt érzelmekkel, remek színészi játékkal és nem igazán eredeti, de a jelenetekhez jól illő zenével. A harmadik Oscar-díjra esélyes Janusz Kaminski operatőr remekelt: a kameramunka és a színek erőteljesen fejezik ki a beteg kiszolgáltatottságát, a betegség groteszk mivoltát. A tényt, hogy még a fejét sem tudja elmozdítani egy bizonyos szögre fókuszáló kameramozgás még élethűebbé teszi. Azonban nemcsak az ő szemszögéből látjuk a történéseket, egyúttal kívülről is szemlélünk. Mindez a tehetetlenség érzését fokozza, jobban átélve erőfeszítéseit (mint pl. milyen érzés lehet, ha nem tudunk elhessegetni egy orrunkon mászkáló legyet), miközben az ő narrációját halljuk. A pillangó és a szkafander analógiája, képi megjelenítése révén tökéletesen megmutatja a saját testébe zárt ember érzelmeit, gondolatait és minden nehézség ellenére önmaga megtalálását. Az itteni főhősünk Ramónnal ellentétben pedig nem meghalni akar, hanem épp ellenkezőleg: tovább repülni.
