A történet? Egy talponálló falatozóban megesett fatális tévedés. A tanulság? Mindig oszd meg szalontüdődet felebarátoddal ? sosem tudhatod, hogy kivel teszel jót!
A rövidfilm, ami a mozikban Pálos György nagyjátékfilmje előtt látható előétel gyanánt, talán nem éppen a legjobb étvágygerjesztő. Először zsarnoki erővel tulajdon hatalma alá vonja nézője látását, figyelmét, még lélegzetvételének ritmusát is. Azután meg kiderül, hogy csak egy viccet akart elmondani. Egy olyan ember viccét, aki mögött már ott az élet, összegyűlt benne a fájdalom is jócskán, így aztán egyre nagyobb benne az önirónia és a megértés. Nem lehet nem meghallgatni? A néző el van veszve. A hét percnyi előétel után könnyen úgy érezheti, hogy máris jól lakott.
Szirmai Márton, a Közgáz Vizuális Brigád fiatal alkotója Nagy Bandó András azonos című novelláját adaptálta filmre, operatőre Pohárnok Gergely volt ? elkészült a hét perces kisjátékfilm, a Szalontüdő. Bebizonyosodott: tud egy film úgy párbeszédbe elegyedni egy irodalmi alkotással, hogy közben homlokegyenest mond ellent az ?irodalmiságnak?. A ?filmségre? esküszik, hangos beszéd ügyében néma, máskülönben azonban zenés-zajos irodalmi adaptáció lesz belőle.
A filmkép mindvégig egyéni látásmódról tanúskodik, és hihetetlen hangulat teremtő erővel bír. A végsőkig letisztult képek, a szemmel láthatóan átgondolt és tervezett, mégis az újdonság, az eredetiség erejével ható kompozíciók, a leíróból hirtelen extrém szubjektívbe, majd onnan vissza váltó nézőpontok és szemszögbeállítások eredményezik, hogy a befogadáshoz a nézői érzékelés teljes áthangolása szükséges. Ez az áthangolódás meg is történik, a néző rekord gyorsasággal kezd úgy látni, ahogyan a film lát(tat).
A képeknek van stílusuk, a stilárisan egységes filmes beszédmód pedig nem csupán a felület gondos megmunkálásán, azaz nem csupán technikai felkészültségen és szakmai rutinon múlik, hanem alkotói tudatosságból, a szándék világosságából táplálkozik.
A képeknek stiláris játékterük is van, egyes kitüntetett képek kitüntetett stílusértékkel ruházódnak fel, így azonosíthatunk be rajtuk különböző árnyalatokat, érzelmességet vagy éppen komolyságot, néha áhítatot (gondoljunk csak az üvegekkel zenélő férfira, vagy a szalontüdő két térfelére). Mindeközben a látható felszínen és a struktúra mélyén egyaránt ott munkál az irónia, nem csupán a feliratokban, hiszen ezek nem igazán képelemek, hanem éppen a megmutatás választott módjában, a nézőpontban, a stílusban, no meg a most, és a csak jóval később megmutatott képelemek egymáshoz fűződő viszonyában, a megmutatás ritmusában.
A filmben nem beszélnek ? ilyen szempontból némának tartható. Ám egy nagyon is profán forrásból származó, a filmvilágot mégis kicsit megszentelő, folyton ismétlődő zenei motívum, illetve a tudatosan illesztett zörejek és zajok szuggesztív erővel hatnak ? emellett értelmezik a képeket, tovább gazdagítva jelentésüket. A képi világ sajátos feltöltődése, gazdagodása odáig vezet, hogy a képek tisztán fogalmi tartalmakat is képesek lesznek felidézni, vizuális említés tárgyává válik felelősségvállalás, figyelem, részvét?
És mindez egy viccben, egyetlen poénban, egy jól kidolgozott, jól felépített gegben valósul meg ? éppen ez teszi a Szalontüdőt nagyszerűvé. A mozgókép, amit látunk, tökéletes dramaturgiai szerkezettel bír. A vicc dramaturgiáját működteti, az elképzelhető legegyszerűbb, leghatékonyabb, ám egyszerre legsérülékenyebb struktúrát ? méghozzá hibátlanul. Hiszen ? megannyi figyelemelterelő hadművelet ellenére ? a poén tökéletes ritmusban el is sül. Van tehát a filmképnek elbeszélői karaktere, és nem csupán jó történetmondó, hanem jó viccmesélő is egyben. A filmvégi nevetés pedig felszabadítja a nézőt, feloldja benne a film során növekvő feszültséget.
A Szalontüdőben egyszerű, vizuálisan erős, dramaturgiailag kikezdhetetlen, és valóban vicces kisjátékfilmre ismerhet a mozinéző. Meg kellene az ilyen alkalmakat ünnepelni, gondolja, ám erre nincs idő, hiszen már ragadja is ki bámulatából, és sodorja más, ismeretlen tájakra a kezdődő nagyfilm. Azt hiszem, ez volna a moziba járás értelme. A moziélmény tehát végre eredeti formájában válik átélhetővé.
