Az Annie olyan, mint Jamie Foxx énekhangja: van benne valami irritáló, mégis ellenállhatatlan. Felemás családi musical a csodálatos Quvenzhané Wallis főszereplésével.
Az Annie majdnem olyan hátrányos helyzetből indul, mint a címszereplő árva kislány: a film egyike a Sonyt ért hackertámadás áldozatainak, így illegálisan már az egyébként rosszul időzített bemutató előtt három héttel elérhetővé vált. A képregényen alapuló Broadway musical aktuális feldolgozásáról (mely a harmadik a sorban) többnyire negatív kritikák születtek, az IMDb-n jelenleg a nem túl előkelő 4,9-es átlaggal büszkélkedhet – a legtöbb kritika korábbi változatokkal összevetve a zavaros, populista üzenetet kifogásolja, bírálva a film materializmusát.
Pedig a film a maga módján próbál tisztelegni a korábbi változatok előtt: megszámlálhatatlanul sok „vicces” utalás bújik meg a sorok között. Eközben tele van valóban vicces poénokkal, fülbemászóak a dalok, a fő attrakció pedig a szerepéért Golden Globe-ra jelölt Quvenzhané Wallis – nélküle valóban fabatkát sem érne a film. A sztori olyan, amilyen, mindenesetre sikerült a XXI. század igényeihez igazítani: az ötpercenként megjelenő utalások a közösségi médiára vagy az okoslakás a (sosem volt) valóságunkhoz közelíti az Annie-t.
Mégis a film hibái legalább olyan nehezen feledhetőek, mint az erényei. Az Annie ugyebár egy családi mozi, ahol énekelnek és táncolnak, a közönség fele pedig várhatóan gyerekekből áll – mégis megbocsáthatatlan, amit a felnőtt színészek művelnek. A legborzalmasabb Cameron Diaz, aki indokolatlanul ripacskodik a mostoha szerepében, de Jamie Foxx is túljátssza a mizantróp milliomost. Az egy dolog, hogy a felnőtt szereplők mind elrajzolt karakterek, mégsem kéne, hogy – főleg a film első felében – e neves színészek minden megmozdulása fájdalmasan kínos legyen. Ráadásul az árva kislány és a milliomos, de bunkó polgármesterjelölt önmagában is hihetetlen barátságának történetét logikai ellentmondások is tarkítják: például a gyerekek a szörnyű életükről énekelnek, miközben láthatóan csodásan szórakoznak; a mostoháról pedig nem értjük, miért fogad be árvákat, ha utálja őket. A zenés-táncos betétek végig a giccs határán billegnek – egyszerre magával ragadó, ahogy az egész utca Annie-vel muzsikál, mégis sok ez a cukiság együtt, a kiskutya mellé csak néhány ablakpárkányon éneklő émelyítő kismadár kéne a totális csömörhöz.
Ami működik az Annie-ban, az mind Quvenzhané Wallisnak köszönhető. Nála szinte becsmérlő a gyerekszínész megnevezés: valódi Színész ő, aki történetesen még gyerek. Az Oscar-jelölést érő Messzi dél vadjai után ismét lejátszik mindenki mást a vászonról, tökéletes választás az örökké optimista, kirobbanó energiájú Annie szerepére. Miatta él a film, miatta érdemes megnézni is. Biztos vagyok benne, hogy a 11 éves korára begyűjtött Oscar- és Golden Globe-jelöléseit hamarosan díjra váltja – ha kap végre az eddigieknél profibb hátteret maga mögé.
