A nyolcvanas évek elején a magyar filmművészetben is megjelent a posztmodern, amit az itthoni szakirodalom „új érzékenységnek” nevez: irónia, játékosság, kísérletezés a populáris kultúrával, műfajokkal. Jóllehet, a Kék bársonyhoz vagy a Halál keresztútján-hoz hasonló erős zsánerpéldányokat nem eredményezett a magyar posztmodern (talán Xantus János Eszkimó asszony fázik című szatirikus melodrámáján kívül), a nyugati, hollywoodi műfajok elemeit így is sokan felhasználták (például az Idő van cselekményébe Gothár Péter egy elbagatellizált westernpárbajt tűz be). Az új érzékenység irányzatának lefutásaként, a rendszerváltás környékén készült, „új hatásosság” címszava alá csoportosított művek alkotói közül többen próbálkoztak sci-fiszerű, de legalábbis disztopikus jövőkép ábrázolásával, mint Sőth Sándor A szárnyas ügynökök című filmjében, vagy az egyfilmes rendező, Monory Mész András a Meteóban.
Mint (már címében is) a Szárnyas ügynökök, Monory 1989-ben készült műve is Ridley Scott Szárnyas fejvadászára emlékeztet, legalábbis világábrázolásában. A cselekmény helyszíne egy lepukkant, indusztriális, (közel)jövőbeli, feltehetőleg magyar város, illetve gyárnegyed, amit áthat a korrupció, a gengszterizmus és az apokaliptikus hangulat. A kerületet a helyi katonai parancsnokság épp lerombolni készül. Három, egymással furcsa viszonyban lévő, beszédes nevű barát, a meteorológusként dolgozó és érzékeny, gondolkodó értelmiségiként megjelenő, szótlan Eckerman (fürdőzési mániája miatt Felhőcskének csúfolják), a fifikás és gátlástalan, ennek köszönhetően végül továbblépni képes vállalkozó, Berlioz, illetve a nyers, elemi erőt képviselő, végrehajtó típusú Verő tengetik életüket egy állomáson, s a közelgő robbantás hírére menekülési tervet dolgoznak ki. Pontosabban: megpróbálnak minél több pénzt felhalmozni a túlélés érdekében, egy menekült lány azonban minden számításukat keresztülhúzza.
Mint a leírásból sejthető, a Meteót nem leheletvékony „története” miatt kedvelik máig bizonyos körökben: a kulturális utalásokkal bőven megtűzdelt cselekmény meglehetősen érdektelenné, sőt követhetetlenné válik. Az időközönként be-beköszönő bábjáték képeit nem tudja hová tenni a néző, de a jelenetek többsége is esetlen és blőd. Ám az új érzékenység filmjeinek pont az volt a célja, hogy a modernizmus viszonylagos komolyságát és filozofikusságát kigúnyolja, lebontsa, s egyszerűen csak hangulatot teremtsen. A Meteo pedig nyilvánvalóan az atmoszféra és a hangulat miatt kapta meg FIPRESCI díját 1990-ben. Ugyanis ha nem a történet bugyutaságára figyelünk, hanem megpróbáljuk átadni magunkat ennek a leharcolt világnak, Monory Mész András filmje képes elvarázsolni. Ugyanaz a különleges indusztriális, nagyvárosi káosz tárul elénk, mint a Szárnyas fejvadászban (még ha nem is olyan monumentális és látványos formában, mint Scottnál). A legemlékezetesebb talán a feketepiaci jelenetsor, melynek kisugárzása még a hollywoodi filmeket is lepipálja, és melyben ott van egy disztopikus technoir vagy gengszterfilm lehetősége.
Monory és Bereményi művének hangulata egyértelműen a rendszerváltás körüli Magyarországé. A káoszé, a régi hatalom összeomlásáé és az új rendszer iránti bizonytalan várakozásé. Azoké az éveké, amelyekben mindenki igyekezett átmenteni az életét a posztszocializmusból a vadkapitalizmusba, és különböző módon próbálta megvetni a lábát az új világrend ingoványos talaján: volt, akinek, sikerült, volt, aki ebbe belepusztult, ezt képviseli a három figura sorsa is. Ennek köszönhetően a Meteo tulajdonképpen a Bolse vita sci-fi változata: ha izgalmas történettel nem tud is szolgálni, a rendszerváltás átmeneti időszakát, közhangulatát kiválóan ragadja meg.
