Száz lap - Háy János: A mélygarázs

Rég olvastam nagy írótól ennyire rossz első negyven oldalt. Valójában a negyvenedik lapig sem jutottam volna, ha nem Háy Jánosról van szó, akit kisprózái és A gyerek című regénye számomra a kortárs irodalom masszív pillérévé emeltek. A mélygarázs viszont sajnos ténylegesen a mélybe vezet.

[img id=480461 instance=1 align=left img]Először nem is értettem, hogy mi történik pontosan. A női elbeszélői szólam, amely egy szeretői viszonyt mond el kissé gagyi mesei allegóriákba csomagolva, suta és erőtlen szöveg, tele számtalan gyenge nyelvi ötlettel és poénnal. 

Mindezt akár írhatnánk a sekélyes női karakter számlájára, de Háy esetében nehéz elképzelni, hogy szándékoltan ennyire pancser, hiszen a korábbi szövegeiben rendre felbukkanó primitív nyelvi stílust is képes megemelni különböző eszközökkel, az ő játékos optikáján átszűrve végül a sarki káromkodásból is mindig önmagukra reflektáló, minőségi mondatok születtek. Most nem így alakul: a felvezető női előhang szerintem egyszerűen csak egy hibás elgondolás eredménye és részemről olvashatatlan.

A könyv második része aztán radikálisan újraírja mindazt, amit az elején kaptunk: az önmagát önként a mélygarázsba száműző egykori professzor, ma biztonsági őr monológja Bernhard legjobb nyelvi bravúrjaira emlékeztetve túlszárnyalja még A gyerek érzékeny pesszimizmusát és precíz nyelvi sűrítményét is.

A mélyből feltörő férfihang olyan kérlelhetetlen kegyetlenséggel, tömény életundorral és éleslátással szembesít minket korunk, társadalmunk, emberi viszonyaink, egész létezésünk sérülékeny és reménytelen valóságával, amely valóban az osztrák mester legdühösebb, egyben legjobb kirohanásait juttatta eszembe.

Hogy aztán alig százharminc oldallal később ismét átvegye a helyét egy női hang, ezúttal az elhagyott feleség szólama, akiben hasonló módon megvan a férj lényegre törő, őszinte szókimondása és keserűsége, mégsem kapjuk meg a szövegtől, amihez az előző fejezetben hozzászoktatott minket a szerző. Az asszonyi beszéd ugyanis éppen a férjéhez fűződő túlzott narrációs rokonság miatt válik hamissá: a férfi egójáról el tudtam hinni, de az asszonyról nem, hogy ugyanolyan filozófiai futamokra és monomániás világértelmezésre képes.

Elvileg Háy nem várja el tőlünk, hogy karakterekben gondolkodjunk, hiszen az ő figurái pontosan olyanok, mint a rajzain látható teremtmények: pár vonással felskiccelt pálcikaemberek, nevük sincsen, csak pozíciójuk, szerepük: ők a professzor férj, a becsapott szerető vagy az elhagyott kedves. 

Éppen ezért terheli meg a szöveget az a sikertelen írói igyekezet, ahogyan Háy a hétköznapi valóságból apró forgácsokat próbál belecsempészni a beszélő mondataiba. Utcai arcot próbál faragni a karakterhez. De ez a sok élettöltelék csupán felesleges erőlködés egy olyan figura megteremtéséhez, aki valójában soha nem is létezett, ráadásul alkatából eredően nem is létezhetne, legfeljebb nyelvileg.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy mind a férfi, mind a nő monológját végül egy központi konfliktusként beiktatott, középszerű krimibe illő dramaturgiai csavar zárja le. Ez a mesterkélt, és főleg a férfi utolsó tőmondataiban, kiáltásaiban igen gyengén megragadott B-kategóriás végkifejlet tökéletesen idegen attól a szövegtől, amelyet eddig bejárt az olvasó és az egész könyvet tönkreteszi, szó szerint lerántja a mélybe.

A negyedik szereplő a gyerek, akinek mindössze hat mondatnyi szerepe majdnem súlyosabb, mint az egész könyv konstrukciója – ezzel úgyszólván érvényteleníti mindazt a drámát, amelyet szülei a saját életüknek hittek.

A mélygarázs tehát számomra írói kudarc, egyenetlen munka, amelyben viszont van körülbelül száz zseniális oldal. Ennek a száz lapnak a kedvéért érdemes elolvasni. Ha Háy nem bontja szét több nézőpontra és elbeszélői hangra a történetet, talán egy emberi tekintetben, társadalmi analízisként és lélektani szempontból sokkal egysíkúbb, de szövegileg sokkal egységesebb és mindenekelőtt ezerszer ütősebb kötet jön létre. Így viszont szerintem a szerző azt az erős írói víziót, amely mindvégig motoszkált benne, beáldozta a felszínes polifónia oltárán. Ebből a nagyszerű nyelvi és gondolati energiákat tartalmazó szövegből végül egy elhangolt melodráma keletkezett.