Morettinek hívják a rendezőt, aki pszichológust játszik saját filmjében. Mint mondja,azt akarta, hogy meglepetés legyen a történet. A meglepetés - nem csak a rendhagyó szereposztás miatt - bejött. Parádés film a szabadságról. Van pápánk!
Zsákbamacskát ha akarna, sem árulhatna a Van pápánk!, mert egyértelmű és vállalt kételyekkel kezd. Kinek hiányzik a pápaság? Úgy, ahogy a diák szorít magának az iskolapadban, hogy ne őt hívják ki felelni, tele a Vatikán bíborosokkal, akik közt aligha találnánk lelkes jelentkezőt a feladatra. Félénket, bizonytalant annál inkább. Pedig II. János Pál halála után kell valaki az egyház élére, és ezt a szerepet Melville bíboros (Michel Piccoli) kapja. Ő pedig gyermeki őszinteséggel futamodik meg; felkészületlensége, alkalmatlansága erősebbnek bizonyul mindennél, amit konvenciókkal mérni lehet. Nem mondja ki, hogy élni szeretne egy kicsit, sőt, lehet, hogy egészen más motivációk vezetik, de nem is kell mindent a néző szájába rágni; egyértelmű, hogy az új pápa a pokolba kívánja a felelősséget és egyszerűen megszökik. A képek és a dialógok csomagolják ki a többit lassan, váratlanul: közben fölvonul a pszichológus, a sofőr, az utca embere is, kétségbeesve, afféle világvége hangulatban, mintha véresen komoly veszteség érte volna őket. És igazuk van, mert a döntés bár átmeneti, valóban véresen komoly. A Moretti-mozikban gyakori pszichoanalízis itt is megjelenik: maga Moretti játssza a pszichológust, akit azért küldenek, hogy az egyházfő, majd a meghökkent bíborosok lelkére beszéljen. Végül csak azt adja, amit lehet. Hitet a tömegeknek. Reményt. Illúziót. Egy fals pápát, aki az ablakból integet, miközben az igazi nagyon keres valamit. S ad nekik összetartást. Egy homogén, várakozó közeget, akik mind hiszik, hogy a vállalt feladat teljesül és minden úgy lesz, ahogy - nos, ahogy - a nagy könyvben meg van írva.
Csak a néző látja - miként a pszichológus is -, hogy a vágyak erősebbek az elvárásoknál, a félelem hatalmasabb a kötelességnél, és az újonnan megtapasztalt szabadság éltetőbb, mint a szentelt víz. A Van pápánk! sziporkázó, könnyed, ugyanakkor higgadt alkotás a kételyekről és a fölvállalt szörnyekről. Mumusokról a nehéz döntések előtt, akik ellen polgárpukkasztás volna a szekrénybe bújni, de ha egyszer a halandó ember mégis megteszi! Igazi, életszagú, humoros, kapucsínós-olaszos mozi ez, helyenként kissé hadarós és zaklatott ritmussal, de minden taktusából árad a dolce vita. Emberi érzelmeket és jogos kételyeket ábrázol egy ilyen súlyos és kényes köntösben, mint a pápai palást, hogy a nézőtéren ülőknek ütős és őszinte utat mutasson valami egészebb, valami elemibb felé.
10*/10 pont
