Tobzódunk a nosztalgikus filmekben és sorozatokban, amelyek az általában hetvenes és nyolcvanas évekbe repítik vissza a nézőt. Főként a hetvenes és nyolcvanas évek Amerikájába. Ám, mint a hollywoodi gépezetben mindent, ezt is patikamérlegen mérik, és minden évtizednek le van osztva a maga szerepe, amihez az alkotások igazodnak. A nyolcvanas évek igazi geek paradicsom, egy olyan korszak, aminek megvoltak a maga nehézségei (például a hidegháború), de számtalan kultikus esemény és tárgy teszi kellemesen nosztalgikussá az évtizedet – legalábbis a filmekben és sorozatokban: gondoljunk a Stranger Things-re, vagy a Stephen King gigászi regényén alapuló Az első, 2017-ben bemutatott részére. Ezekben a fenyegetés szinte mindig túlvilági, és a fiatalok felülkerekednek rajta. Ezzel ellentétben a hetvenes évek mindig valamifajta sötét színezetet kap.

Az elbizonytalanodás évtizede

Van egy film, amely talán mindennél szuggesztívebben megmutatja azt az életérzést, ami a hetvenes években rátelepedett Amerikára: a kidurrant illúzió, a világ megnyugtató működésébe vetett hit elvesztése. Ez a film A texasi láncfűrészes mészárlás, amely épp idén ötvenéves. Tobe Hooper 1974-es klasszikusa nem nosztalgikus, hanem a jelenre reflektál, és egy kisbusznyi fékevesztett, gondtalan fiatal kálváriáját mutatja be, aki válogatott borzalmakkal szembesül. Már a nyitóképek is nyugtalanítóak, a rádióban pedig folyamatosan a legnyomasztóbb hírekről számolnak be: ismeretlen tettesek több sírt is meggyaláztak egy temetőben. A texasi láncfűrészes mészárlást sokan, sokféleképpen elemezték már, számunkra most annyi fontos belőle, hogy egy olyan világot mutat be, ahol

az élet felhőtlen élvezete már a múlté, rémek lesnek minden kanyarban, és mindenfajta indok nélkül az életünkre törnek.

Ez a bizonytalanság légköre, amit a későbbi filmek jócskán kamatoztattak.

Persze mindez nem csoda, hiszen a hetvenes évek Amerikájában több esemény is kibillentette a népet a naiv biztonságból. Tényleg csak nagy vonalakban, de ott volt például a Watergate-botrány, ami dupla sokként érte az amerikaikat: nem csak az derült ki, hogy a republikánusok törvénytelenül megfigyelték a demokratákat, hanem Richard Nixon volt az első amerikai elnök, aki lemondott (1974-ben). Előtte persze több is merénylet áldozata lett, de ilyen még nem volt. Aztán lezárult a vietnámi háború, ami egyfelől az egyik legvitatottabb háborúja az amerikai történelemnek, a fiatal generációt teljesen szétcseszte, másfelől viszont azzal végződött, hogy Amerika 1973-ben kivonult Vietnámból – vagyis vereséget szenvedett. Szintén 1973-ban kezdődött az olajválság, szóval bőven volt min szorongani az ígéret földjén. 

Kaszinók és tévéshow-k

Ennek a korszaknak a filmjei, a politikai drámákon túl, előszeretettel nyúlnak a sorozatgyilkosos témákhoz, gyakran valós eseményeket feldolgozva. Talán az egyik leghíresebb alkotás David Fincher 2007-es filmje, A Zodiákus. Bár a máig ismeretlen sorozatgyilkos a hatvanas évek második felében volt aktív, a nyomozás a hetvenes években zajlott – sikertelenül.

Fincher azt az idegőrlő hajszát mutatja be, ami teljesen felemészti azokat, akik meg akarják ismerni az igazságot.

Annak idején pont ezért nem jött be annyira a közönségnek a film: nem ad választ a gyilkos kilétére, ahogy a valóságban se tudjuk mindmáig, ki volt a Zodiákus néven tevékenykedő elkövető. A néző pont azt a frusztrációt éli át, amit a szereplők, és ami a filmek szerint a hetvenes évek alaplégköre volt.

Martin Scorsese leghíresebb gengszterfilmje, az 1997-es Casino is a hetvenes évek Las Vegas-át, annak felületes csillogását és mögöttes borzalmát mutatja be: itt is fontos a bizonytalanság, hiszen hiába jut el valaki a csúcsra, semmi sem garantálja, hogy ott is marad. Az utóbbi időben készült nosztalgiafilmek is ezt erősítik: Anna Kendrick első rendezése, a Netflixen látható Nő a reflektorfényben (2023) című thriller is valós eseményeken alapul: azt dogozza fel, miként menekült meg egy nő egy sorozatgyilkostól, akivel a The Dating Game című televíziós randishow keretein belül ismerkedett meg a hetvenes években. Ebben ott a bizonytalanság, a megismerhetetlenség, hiszen a nő nem tudta, hogy a férfi sorozatgyilkos, csak – szerencséjére – rossz érzése volt, így lemondta a randit.

Szintén a hetvenes évek tévés showműsorait idézi meg az Ördögi különkiadás (Late Night with the Devil – 2023). Ez a fiktív horror úgy állítja be magát, mintha egy hetvenes évekbeli éjszakai talk show le nem adott adása lenne – természetfeletti jelenségekkel, démoni megszállással és egyéb dermesztő dolgokkal.

A hetvenes évek lett tehát a filmekben a megismerhetetlen, a bizonytalan és a borzalmas dolgok ideje.

Még a jelentős popkulturális pillanatok ellenére is.

Ez is érdekelhet

10 elfeledett dráma, vígjáték és erotikus krimi a '70-es évekből, amit kötelező látni

Házasságszédelgős Walter Matthau-komédia, Golden Globe-díjas musical, igaz történeten alapuló sorozatgyilkosos thriller – volt anno élet a mozikban A Keresztapán és a Star Warson túl is!

Lássuk!

Star Wars és diszkó

Bár ritkán esik szó róla a filmekben, de a hetvenes években, 1977-ben mutatták be az első Star Wars-t, ekkor alakult meg az Apple cég (1976), és ekkor dobta piacra a Sony az első walkmant (1979), ami forradalmasította a zenehallgatást. Apropó, zene:

ez az évtized volt a diszkózene virágkora is.

Ám még ebben a fénytörésben sem oszlik a hetvenes évek körül az a baljós köd, amit a filmipar küldött rá. Paul Thomas Anderson 1997-es kultikus filmje, a Boogie Nights a diszkókorszak fénykorát is bemutatja, de mivel a sztori a hetvenes években virágzó pornóipar árnyoldalát dolgozza fel, a féktelen bulik és diszkóklubok sem épp a popkultúra dicsőségét zengik.

A nosztalgia épp olyan eszköz a filmiparban, mint bármi, amit a dramaturgia a saját kénye-kedve szerint alakít:

a sorozatgyilkosokkal, maffiózókkal és pornófilmesekkel benépesített hetvenes évek egy olyan miliő, amihez csak részben van köze a valóságnak.

Az elbizonytalanodás légkörét felerősítve, a legtöbb alkotás egy paranoid közeget mutat be, ami általánossá vált a korszak ábrázolásában.