Megelőlegezett bizalom. Ha ez nincs, akkor az ember föláll és kimegy, mint ahogy ezt páran meg is tették a Más világ című film sajtóvetítésén. Vannak ilyen filmek, az ember végig kétségek közt bámulja a vásznat, most ez jó mozi vagy nem, és egyre inkább sejti, az utolsó öt perc adja majd meg a választ. Ha megvan a végén a csavar, ha szíven üt a meglepő fordulat, ha minden addigi jelenet átértelmeződik és megvilágosodik, akkor a film ügyes munka, akkor megérte a bizalom. Nos, elárulom: megjön a borzongás, megjön a várt hatás.
A néző bizalmatlanságának egyik oka, hogy sehogy se tudja a filmet valami ismert kategóriába belepasszítani. Kevés szereplős kísértetkastély-sztori bonyolódik a vásznon, ennyi bizonyos. Nem igazi horrorfilm, annyira nem rémisztő, nem is igazi thriller, annyira nem borzongató. Misztikus, de a végéig nem tudjuk, hogy kicsit vagy nagyon az. Szépek a félhomályban felvett, árnyékos snittek, sejtelmesek, nyomasztóak a zárt terek fényei, a sok majdnem sötét kép. Ezeket az indokolja, hogy a történet szerint Grace, a főszereplőnő gyermekei érzékenyek a fényre, függönyökkel kell óvni őket a naptól. A nő egyedül él velük egy kastélyban, 1945-öt írunk, a férj a háború után nem jött haza. A gyerekek hamarosan kísérteties jelenségekre figyelnek fel.
A hollywoodi akciómozikon trenírozott nézőnek meglehetősen kevéssé sokkolóak ezek a jelenségek, és ez tovább fokozza a zavart a filmmel kapcsolatban: lám, nem tipikusan hollywoodi ez a mozi, de artfilmnek sem nevezhető. Filmnyelve szelíd és intelligens, mérsékelten izgalmas, Hitchcock fél évszázaddal korábban készített munkái borzongatóbbak. Aki látta már az író-rendező-zeneszerző Alejandro Amenáber fényképét, sajátos összefüggést vehetett észre: a fickó külseje pont oly szelíd és visszafogott, mint a műve maga. Persze lidércfények pislognak ki az elegáns történetvezetés mögül - ez a cselekmény előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb -, ezt láthatta meg a forgatókönyvet olvasó Tom Cruise is, aki producerként segítette a spanyolt első amerikai munkájához. Talán nem túl meglepő, hogy Cruise felesége, Nicole Kidman kapta meg Grace szerepét. Mire Amenáber megvágta a filmet, Cruise és Kidman már elváltak.
Két elvitathatatlan erőssége van ennek a mozinak. Az egyik Nicole Kidman játéka, amely ezúttal nem túl filmszínészes, inkább vérbő színpadi alakításokhoz közelít. Grace jéghidegen néz, akaratosan parancsolgat - aztán egy pillanat alatt lefoszlik róla minden keménység. Mikor Kidman megenyhült arcvonásokkal, nagy gesztusokkal kísérve eljátssza Grace aggódását és fájdalmát, a néző fellélegzik: végre tudja szeretni a hősnőt. A mozi másik erőssége a Grace és gyermekei közti viszony ábrázolása. Egy ideggyenge anyának és a tőle kicsit félő, de őt mégis imádó csemetéinek jól megcsinált történetét látjuk, melyet az utolsó percek váratlan fordulata tesz igazán elképesztővé. Nem zseniális ez a film, nem mérföldkő a műfajában, de képes megragadni és elgondolkodtatni, hatása túlér játékidején. Szép élmény lehet, ám méretes csalódás is annak, aki az Ördögűzőről jövet épp csak azért ül be rá, hogy a fél ötös Sikoly 2-ig fenntartsa százon a pulzusszámát.
