Mégis kit érdekelhetne ez a történet? Kezdték a magyarázkodást a rendező, Sarah Polley testvérei, akik kicsit félve attól, hogy mégis mi lesz itt, kötik magukra a mikroportot, és kezdenek bele talán csak a rendező kedvéért a régi családi elbeszélésekbe. Az Apáim története megmutatja, hogy sosem a mit, hanem ahogyan az igazi kérdés, és a legegyszerűbb történetet is el lehet mesélni szépen.
Kit érdekelhet? Engem például mindenképpen. Leginkább azért, mert a rendező korábbi filmjei (Egyre távolabb, Volt egy tánc) mind olyan húrokat pengetnek, amelyek az emberek kapcsolatait boncolgatják, és amelyeket igazi színész-rendező kapcsolat mellett nagyon finom színészvezetéssel lehet jól kibontani. És azt hiszem – lehessen ennyi szubjektum ebben az írásban! –, hogy ez a történetmesélés legfontosabb feladata. Meg azért is érdekel, mert maga a rendező is érdekel. Kíváncsi vagyok, milyen ember az, aki filmjeiben pont azokat tudja elmondani vagy megéreztetni, amiket én is gondolok a világ dolgairól. Valójában mindannyian sokkal régebben ismerjük a színész Sarah Polleyt. A kanadai színészházaspár lánya ugyanis már kiskamasz korában bekerült a ’90-es évek népszerű családsorozatába, a Váratlan utazásba, hogy aztán felnőtt fejjel először az „igazi” színészkedésbe (Holtak hajnala, Mr. Nobody, Hibrid – mindben felejthető), majd a rendezésbe kóstoljon bele.
Jó a magyar címadás is: az eredeti izzadságszagú verzióhoz képest (Stories We Tell) a magyar változat már rögtön rámutat egy lényegi kérdésre: a két apára. Polley filmjének ugyanis legfontosabb témája, hogy ő anyja halála után, már majdhogynem felnőtt fejjel tudta meg – hiszen sejtetik sokan körülötte, mert biztosra senki se tudja –, hogy anyjának férje nem a vérszerinti apja. A klasszikusnak hitt családmodell mellett ott van egy másik apa, Polleynak anyja egy – ugyan ideiglenes – másik életét kell utólag felfedeznie. A dokumentumfilm főszereplője így aztán nemcsak a két apa, hanem a már régen elhunyt anya is (sőt), akinek személyisége, mentalitása, az emberekhez való viszonya fő mozgatórugója lehet az Apáim történetének.
Diane Polley lánya rendezésében és férje narrálásában egy nagyon mély érzésű, empatikus, az embereket jól (ki)ismerő nő képében jelenik meg, nem véletlen, hogy uralja a vásznat. A rendező elmondása szerint azért, mert igazából rajta áll vagy bukik a dolog, ő az, akiből az egész történet eredeztethető, valójában mégis inkább úgy érezzük, egyszerűen nem lehet nem róla beszélni, ha csak a fasorban van.
Megcsalásról, megcsalatásról, családok egységének veszélyeztetéséről van itt szó, a filmből azonban mégsem árad az a fajta pánik, ami ilyenkor talán természetes is volna. Hogy ez a történetben résztvevők intelligenciájának, vagy a hosszú évek megszépítő erejének tudható be, valójában mindegy. Sokkal inkább az fontos, mennyire érezhető az alkotók és a résztvevők közötti intimitás. A film forgatókönyvét Sarah és Michael Polley, apa és lánya írta, és az apa narrája végig a filmet néha a látható gesztusaiban nagyon is megmutatva a dokumentumokat, a finom kis utalásokat, amelyet mint megcsalt férj és mint szerető apa egyaránt érezhet a történetben. Talán a legkomplexebb, a legtöbb érzelmet felkavaró szerep Michael Polleyé.
Érdekes módon játékfilmes szavakkal élve operál ez az írás is egy alapvetően dokumentumfilmbe sorolható alkotásról. Nem véletlen persze, hiszen a film műfaja az, ami a leginkább kérdéseket vet fel. Azt is megkockáztathatjuk, hogy a rendező direkt eljátszik nézője befogadóképességének határával, és direkt módon feszegeti a doku és a fikciós film kereteit. Leülteti szereplőit, beszélteti őket az anyáról, a főszereplőről, egyértelmű dokumentumfilmes elemeket használ, majd ezeket láthatóan megrendezett, családi archív felvételeknek hazudott vágóképekkel támasztja alá. Mai színészeit a ’70-es évek korhű ruháiba öltözteti, eljátszatja velük a dokumentumfilmes szereplők által közölteket, majd mint valami jó Instagram szűrőt, teszi a képeket amatőrré, megsárgultan archívvá. Persze azon sem lepődnék meg, ha éppen ezért volna néhány a megrendezett jelenetek közül éppen ezért eredeti.
Témáját tekintve beleillik tehát ez a film a Sarah Polleyról eddig alkotott képünkbe, de mégis kicsit formabontó. A rendező ismerőinek kötelező darab, amely kicsit jobban megvilágítja filmjeinek személyes hátterét is, akik pedig eddig nem ragaszkodtak a kanadai lélekbúvár történeteihez, azoknak azért némileg furcsa lesz ez az alkotás is.
