Előbb a szemünknek nem hittünk, aztán a fülünknek sem; és ez itt nem királyi többes, hanem egytucatnyi ember körülöttem, színészek meg edzett civilek az Egy csók és más semmi bemutatóján.
Merthogy az előjelek szerint tutira ment a színház. A repertoárról - nyilván egyeztetési okokból - sajnálatosan levett Fekete Péter helyett ezt az Eisemann-Békeffi (meg Halász Imre, Füredi Imre, Harmath Imre, Szécsén Mihály és Szilágyi László - plusz a későbbi perek elkerülése végett a pincérek, a kenyeresfiú, a ruhatáros és a taxisofőr, valamint Csoszogi, az öreg suszter) által szerzett zenés komédiát mutatták be, nagyágyú-szereposztásban, ami a csövön kifér. Két - legföljebb három - jelenetre még a Börcsök Enikő is bejön (az újszülöttek kedvéért a szerep neve mellőzendő, és ekkor még nem tudhatom, hogy ez lesz az egyetlen izgalom, tehát végképp nem árulhatom el). Börcsök nyilván azért jön (tartalmilag sajnálatosan "félrefogott" jelmezben, hogy e fordulattal is őrizzem a titkot), hogy dúsítson-sűrítsen, akárcsak az általa elénekelt, máshonnan szalajtott "Kié vagy, mondd, kié vagy, mondd, kié a szíved..." Aztán nem dúsul semmi.
Viszont, legalábbis a bemutatón, csak úgy éppen hogy megy le az előadás. Nemcsak a majdhogynem obligát félkészségről van szó, hanem extra pechekről; a közönség vagy húsz percig turbózta magát, mire fölment a függöny, aztán mire kiderült, hogy mindenki megérkezett, az is kiderült, hogy mindenki, akinek dala van, jól meg is fázott. Ezek a véletlenszerűségek rendesen tovatűnnek, ha jó az előadás - most viszont eluralkodnak, tehát nem jó az előadás.
Lehetséges, hogy Hegedűs D. Gézának, aki rendezte, nem jutott eszébe semmi erről, hogy Egy csók és más semmi. Nekem sem jut. Az is lehet, hogy azt hitte, a színpadon összegyűlt meglehetős tehetséghalmaz - élén Eszenyi Enikővel - elviszi majd a produkciót. Ez a várakozás amúgy jogos, ráadásul mi, a közönség is osztozunk benne, mert tudni véljük: a telefonkönyv is jó anyag, ha invenciózusan van előadva. De hát mondom, invenció nem volt, sem rendezőileg, sem - alig hiszem - színészileg.
Kit lep meg, hogy Eszenyinek nincsen kiművelt, finom énekhangja? Engem nem. Kit lep meg, hogy Eszenyi ebben az előadásban nem tud énekelni? Engem. És nyilván Eszenyit. És nyilván nemcsak azért, mert bármikor képes vagyok lelki szemeimmel látni, és lelki füleimmel hallani, amint a "Lesz maga juszt is az enyém"-et vágja a közönség képébe ugyanerről a színpadról. Hanem mert szakmai evidencia, hogy Eszenyi bármit, de a szó legszorosabb értelmében bármit eljátszik, lásd telefonkönyv, éneklés, pingvin, tánc, levés, adott esetben Winston Churchill, gondolom. És itt mégis: menekülés a primadonnaklisékbe, olykori kizökkenésekkel - egy grimasz, amikor mellébe rejti a rózsát, tövissel. Egy hosszan, tartalmasan elnyújtott "Sááándor..." A vég, a legvég felé néhány felvillanás, egy bírósági belépő, némán, mintha stroboszkóp művelné vele.
Kern András adja dr. Sáfrányt - álmából fölébresztve, fejen állva, bármikor tudja, akárcsak az éneklést, de itt most fáradt, szkeptikus, és igaza van.
Kamarás Ivánt Darvas Ivánnak látta valaki. Nem az. Eszenyi partnerét játssza, és Eszenyi azt kérdezi: "Miért szerettem bele magába?" Fesztbaum Béla és Oroszlán Szonja a klasszikus operettfelállásban tán a táncos-komikus-szubrett páros lenne, az ügyvéd úr mamlasz fia felcsinálja a cselédlányt, majd eléneklik, hogy "hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be", és el kell hinnünk, már ha hinnénk a szemünknek, hogy az a három lépés lötyögés, az a tánc.
Van még néhány, viszonylag zárt jelenet, melyekben felvonul néhány régen látott vígszínházi színész; Reviczkynek szokás szerint megadatik a magánszám, a bemutató publikuma nem mutatkozott túlzottan hálásnak, de tudom én, hogy másképp lesz ez később. A frenetikus Fekete Péter árnyéka jótékonyan borul a helyére léptetett opus fölé, melynek tapsrendje jobb és szellemesebb, mint az előadás. Melynek kifordítom-befordítom díszletét Horesnyi Balázs, általában megbízható jelmezeit Jánoskúti Márta és gyógytornászati táncait Gesler György tervezte. A kétes - inkább kétségtelen - színvonalú énekes teljesítmény a prózai színházakban szokásos öszvér megoldással jön létre: gépzenére igazi karmester vezényli a színészeket. Pillanatnyi tömény abszurd, képzeljék csak el: üres - és lefedett - zenekari árok fölött áll a karmester és integet. Ez eléggé teátrális helyzet.
Barta Máriáról - aki egy Bartáné nevű elhagyott úriasszonyt játszik egy kis szálloda halljában, römizve és raccsolva, három percben - gyorsan el kell mondani, amit mindig: mindent tud arról, hogyan kell megmutatni ezt a világot, és ahogy a többieket elnézem, nemcsak lenne mit tanulni tőle, hanem nagyon muszájna.
