Mundruczó Kornél második filmje a tavalyi, 2002-es szemle egyik szenzációja lett. Senkit nem a rendező tehetsége lepett meg, hanem hideg, kínzó, vigasztalan, rideg látásmódja. Bár - mint sok más induló rendező - ő sem szereti, ha nagy elődökhöz hasonlítják, akkor, s azóta is Fassbinder feketén csikorgó világlátásával, meg Pasolini két korai filmjének szemléletével szembesítik - elismerően. Tavaly, a Beszélőbe írt cikkemben én is így tettem - a Filmvilág című folyóiratnak pedig épp az új számában olvasható erről egy kitűnő dolgozat.
A Szép napok elmesélhető története rövid: egy tizenhét-tizennyolc éves lány, Maja (Tóth Orsolya) barátnőjének pénzért eladja titokban megszült csecsemőjét. A barátnő nevelőintézetből szabadult öccse ezen a pénzen a tengerhez akar utazni, és ahelyett, hogy segítene a csecsemőt visszaszerezni próbáló lánynak, dühében félig agyonveri. Vagy nem is dühében? Mundruczó vegetáló és gondolkodni képtelen figuráinak sem indokait, sem másodpercenként változó céljukat alig lehet értelmezni. Magam is érzem a fent idézett (szándékolt vagy nem szándékolt) művészi rokonságot az említett nagy rendezőkkel, Mundruczó tekinteténél hidegebbet azonban még nem láttam filmvásznon, semmiféle vélt vagy valós "elődjénél". Pasolini korai munkái vagy minden idők egyik legkegyetlenebb filmje, Visconti Rocco és fivérei című remekműve az alkotók (és nézőik) kollektív kulturális-vallási háttértartalmából, hagyományából festett fel hátteret az erkölcstől, emberi szótól és racionalitástól rég megfosztott filmbéli világukhoz. Ezért náluk a gyilkosság, a halál ábrázolása mindig szakrális lett: profán és Isten nélküli, mégis, úgy is szakrális és megváltást ígérő. A Szép napok hideg fényű hajnala megváltás nélküli öngyilkosság hajnala.
Rengeteg emberi életnek nincs értelme: Mundruczót ezek az életsorsok érdeklik. E rendkívüli tehetségű fiatal filmalkotó pályakezdésében nemcsak a tehetség ereje zavarbaejtő, hanem szemléletének, látásmódjának tökéletesen hagyománytalan jellege. Ilyen részvét nélküli ábrázolásmódot nem ismer a magyar film (a magyar irodalom) múltja. Nem értékítéletként mondom: a film éppen e szemlélettel sugárzódva hallatlanul erős és értékes. A tavalyi filmszemlepremier után leírtam már azt az érzésemet, hogy a Szép napok egy kiváló boncolóorvos mestermunkájának látszik. "Szemedben hideg fény legyen a részvét" - hirdette az egyébként alkotói könyörtelenséget valló, és minden moralizálástól irtózó Kosztolányi. A részvét a nézőben kell hogy megszülessen. Hogy megszülethet-e a Szép napok vetítése után, azt tizenhárom kérdőjel ösztökélő parancsára sem merném találgatni.
A film tavaly díjazott változatát Mundruczó (saját mérésem szerint) 15 perccel megrövidítette, és főleg az elejét világosabbá, tisztábbá, értelmesebbé alakította. A végéről sem hiányolom a felesleges rendőrségi szál kimetszését. Sajnos azonban kimetszette a film legutolsó, befejező egy-másfél percét, a gyilkos szökevény fiú megérkezését vágyott tengeréhez. A tengerpart mocskos ipari táj volt, kedvetlen horizonttal. Végállomás azoknak, akiknek semmi, a tenger sem lehet a megváltás földje. Ez a kínzóan szép és értelmes képsor viszszamenőleg értelmezte az egész filmet: nélküle számomra mindenesetre csekélyebb súlya van. Ilyen szörnyű és elképesztő szerzői öncsonkításra nem ismerek példát a százéves filmművészetben és negyvenéves nézői emlékeimben.
