Szép remények

Előzetesen úgy tűnt, hogy a dán Nicolas Winding Refn új filmje lesz a hét csemegéje, ettől ájulunk majd el a kánikula közepén, hiszen Cannes-t is megjárta, s még élénken emlékszünk korábbi dolgozatának, a Drive – Gázt! címűnek hideg borzongásaira, letisztult erőszakhullámaira. És még korábban a Vikingek felemelkedésére, amely szépséges képekben, fájdalmas és vérgőzös csatajelenetekben mesélte el a Mads Mikkelsen játszotta Félszemű és vele egy nép önmagára találását. Egyszóval volt miért reménykedni.

Ám ezzel is maradunk. A Csak Isten bocsáthat meg ugyanis olyan artisztikus ambíciókkal fellépő bosszúfilm, amely csak mímeli a művészetet: lassúsága totojázás, képi világa modoros, szimbolikája átlátszó és ügyetlen. Attól ugyanis, hogy a Vithaya Pansringarm alakította Chang nyomozó bádog arccal és idegesítő ráérősséggel, úgy, ahogy élő ember sosem járna az utcán, végigbaktatja a filmet, szóval, ettől nem kapunk többletjelentést, és a feszültség sem fokozódik őrjítő módon. De attól sem esünk mély töprengésbe, hogy folyton fényfoltokat nézünk Ryan Gosling alapvetően kifejezéstelen arcán. Az a letisztultság, ami a Drive-ot jól-rosszul, de áthatotta, itt most inkább hiányt jelez. A király meztelenségét leginkább. Hogy az egyszerűség mögött csak a nagy erőfeszítés mocorog, gondolat semmi. Refn ebben a filmben csupán tehetséges Tarantino-klónként lép fel, ám annak könnyedsége, finom iróniája és humora nélkül. A Csak Isten bocsáthat meg teljesen humortalan alkotás, hacsak Chang nyomozó átszellemült karaokejeleneteit nem tekintjük annak. Az erőszak viszont megmarad nyersen, kezeletlenül, igazából nem is vált ki semmi mást, mint undort. Az erősebb gyomrúaknál meg vállvonogatást.

Az sem lendít túl sokat a film szekerén, hogy a színészek sem képesek hozzátenni semmit az amúgy rettentően gyönge forgatókönyvhöz. Ryan Gosling még sosem volt ennyire erőtlen,mintha csak az összeszorított szájú árnyéka lenne jelen. A rutinos Kristin Scott Thomas pedig azt a hatást kelti, mintha egy Madonna-hasonmásversenyről érkezett volna, és rettentően dühös, mert még csak helyezést sem ért el. Az általuk sugárzott mesterkéltség csak tovább erősíti a film átható műanyag- és izzadságszagát. A koncepció kimerül abban, hogy mindent elborít a kék és vörös fény, az éjszaka sötétjével keverve, hogy Gosling ötödjére is megnézi nagyon jelentőségteljesen lassan fölfelé fordított tenyerét.

Refn filmje azon alkotások sorát gyarapítja, amelyek komoly arccal és hatásvadász módon próbálják eltüntetni az elvégzett munka hiányát: a jól megírt cselekményt, a feszültségben is jártas dramaturgiát, a valamit is akaró rendezést. A Csak Isten bocsáthat meg így nem több színes blöffnél, és igazából arra az összevissza mázolt "festményre" hasonlít, amelybe kis ideológiai rásegítéssel bármit beleláthatunk a művészi lázadástól a nihilista fordulópontig. Az pedig már a néző balszerencséje, hogy mindez majdhogynem nézhetetlen.