A Szerelem a kolera idején az a regény, amit csak elrontani lehet a megfilmesítéssel. Talán tudta ezt a mester, Gabriel García Márquez is, ezért művét sokáig nem engedte vászonra alkalmazni.
Aztán a producer két évig tartó kérlelése után elgyengült, és állítólag a bemutató előtt levetített változatra már áldását adta egy hangos "Bravó!" felkiáltással. De persze ő volt az is, aki ragaszkodott hozzá, hogy Shakira énekelje a film dalait, mivel baráti szálakkal kötődik az énekesnőhöz. A bravót persze felejtsük el. A gyártási költségekhez képest vérszegény bevételt hozó filmet sem a (nevesebb) külföldi kritikusok, sem a közönség nem szereti. Leginkább dél-amerikai, illetve más latin országokban nézik, és -mivel a főszereplőnő itáliai származású - Olaszországban.
A fanyalgást csakis a regényt övező rajongással tudom magyarázni - egy barátom részegre itta magát szomorúságában, amikor megtudta, hogy megfilmesítették -, mert a film tisztességes, középszerű romantikus mozi. A többek közt a Harry Potter és a tűz serlegét, illetve a Négy esküvő és egy temetést rendező Mike Newell vérbeli szaki. Sem több, sem kevesebb. A filmkészítés mesterségéről mindent tud, de vagy nem képes, vagy nem akar magasabb régiókba törni. Az ihlet, merészség, vagyis az igazi művészet így messze elkerüli.
Szerethető, nézhető, szórakoztató mozgóképet rendezett ezúttal is. A filmnek vannak ugyan üresjáratai és egyéb hibái (köztük a főszereplőnő, Giovanna Mezzogiorno nem meggyőző alakítása, az öregedés nem mindig következetes ábrázolása), de játszanak ennél sokkal rosszabb filmeket is a mozik. Így aki randira hívná kedvesét, nem is választhatna jobbat. Azért a feldolgozásba bőven átszüremlik a regényből annyi, hogy kedvet kapjunk belevetni magunkat a Márquez-univerzumba. És milyen jó, ha plázázók tucatjainak lesznek személyes ismerősei a kolumbiai mester regényalakjai: Florentino Ariza, Fermina Daza és a többiek. És utánuk jöhetnek a Buendiák.
