Úgy tűnik, az öregségről, elmúlásról, időskori szerelemről szóló filmek korszakát éljük mostanság. Az elmúlt alig több mint fél évben került mozikba a Szerelem, A Kvartett – A nagy négyes és A búcsúkoncert is, ráadásul érdekes módon, mindegyik nagy hangsúlyt fektetett a zene szeretetére, sőt, magára a zenélésre is. Ezek után pedig most jön a Dal Marionnak.
Hogy mi újat tud adni ilyen rövid időn belül egy tematikailag szinte teljesen a sorba illeszkedő alkotás? Történetét tekintve nem sokat, hiszen pont a Szerelemben már láthattuk az itteni fő konfliktust: hogyan képes egy öregember megbirkózni élete nagy szerelmének haláltusájával? A nagy négyesnél pedig az idős, lelkes, zenélni vágyó emberek közösségét ismerhettük meg. A Dal Marionnak azonban tényleg más. Mert a film egyszerű őszintesége már az első percekben magával ragadja a nézőt.
A mogorva öregember, Arthur (Terence Stamp) nem nézi túl jó szemmel, hogy beteg felesége, Marion (Vanessa Redgrave) holmi bohóckodásnak tűnő öregek kórusában énekel. Főként azután nem, hogy kiderül, a nőnek már csak pár hónapja van hátra. Marion azonban ettől kezdve még lelkesebben jár a próbákra, és férjét is megpróbálja közelebb hozni a társasághoz, melybe Arthur a felesége halála után maga is belép, és különös barátságot köt a fiatal kórusvezetővel, Elizabeth-tel (Gemma Arterton). A történet olyan mértékig nem hordoz meglepő fordulatokat, kiszámíthatatlan csavarokat, hogy az már-már bántóan unalmassá is tehetné a filmet. Csakhogy a nagyon finom humorral átszőtt emberi-lélektani dráma, aminek szemtanúi vagyunk, elfeledteti ezt velünk.
Félreértés ne essék, nagyon számítóan manipulálja a film a nézőjét: pontosan ki van számítva, mikor kell egy kis mosolyt csalni az ember arcára valami bugyuta poénnal, és mikor kell bedobni egy kis megríkatós párbeszédet, dalt vagy akár csak egy szép képet. De mindezt úgy teszi a Dal Marionnak, hogy egy fikarcnyival sem akar többnek látszani annál, mint ami: egy egyszerű, kiszámítható, de mégis megható mese.
Ha pedig valaki egy kuriózumnak számító színészpárosításra kíváncsi, egész biztosan örömmel fogja majd figyelni Tarance Stamp és Vanessa Redgrave közös és nem mellesleg zseniális játékát. Mindketten a hatvanas évek nagy színészeiként indultak. Előbbi Pasolini Teoremájának titokzatos csábítójaként, utóbbi Antonioni Nagyításának Jane-jeként égett bele tudatunkba, most pedig megöregedve ugyan, de még nagyobb tehetséggel hozzák a rájuk ruházott szerepet.
Nem szabad eget rengető filmélményre számítani, viszont arra fel kell készülni, hogy a kicsit is elérzékenyülni hajlamos nézőnek bizony minimum egy tízes csomag zsebkendővel kell beülnie a nézőtérre. Aki meg nem szereti az érzelmileg csaknem tolakodóan túlfűtött felszínes sztorikat, az kerülje el eleve, és ne dőljön be a vígjátékot sugalló trailer csábításának.
Értékelés: 7/10
