A munkahelyi alázás, annak is a hidegvérrel elkövetett, elfajzott alfaja hálás színésznői feladat. Amikor udvartartása élén Meryl Streep, Glenn Close, netán Sigourney Weaver fújtat a főfolyóson, hogy valakinek fejét vegye valamelyik meetingen, vagy hajlongó hopmestereitől körülvéve Helena Bonham Carter néz szét országán és rettegett alattvalóin - az ilyesmi szinte mindenkor garantálja, hogy útjára induljon a gyönyör a széksorok közt.
A közelmúltban elhunyt Alain Corneau számára sem idegen e táj. Bár a Tokiói tortúra még az "ami nem öl meg, az erősebbé tesz" mottója és a belga-japán kulturális közeledés jegyében született, a Szerelmi bűnök jóval pajzánabb megfontolásból. 0-50. perc: nemek (nő-nő) harca hivatali iszapbirkózással; 50-100. perc: thriller-set featuring DJ Hitchcock. Ezúttal Kristin Scott Thomas és Ludivine Sagnier feszülnek egymásnak; főnök és almenedzser, az ilyesmiből csak ritkán lehet jól kijönni, mert akárcsak férfi és nő, a boss és a beosztott is mindig mást akar. A ritkán lágyuló főnök a hamvas beosztottját, a formás és lágy beosztott viszont a főnököt, vagy talán csak a főnök székét - az élet csupa talány. Ha csak ennyi, némi civil kétértelműség a feszültség fő forrása (sziszegő szerelem, executive csuklóztatás meg némi tűsarokféltés), a kombináció így is vonzó. Onnantól viszont, hogy fegyver villan, egy akkora konyhakés, ami Párizsból Pestig látszik, Corneau újraosztja a szerepeket, műfaji alsót vált, és thrillerügyi referensként leken egy feszes, de komolytalan második részt, ahogy azt kell, anyányi csavarral a legvégén.
