Stephanie Meyer korunk Courts-Mahlere. Legyen szó vámpírokról, mint a több mint százmillió példányban elkelt Alkonyat-regények esetében, vagy most, a Burok kapcsán földönkívüliekről, a giccsgyár garantáltan termel.
Meg persze óriási mázlista is ez a derék üzletasszony (aki a regényeiből készült sikerfilmek producere is egyben), mivel nemcsak ráérzett arra a pillanatra, amikor a varázslós pénznyomda, alias Harry Potter épp kifutóban volt, hanem gyorsan be is tört a piacra a "tiniszerelem egy vámpírral, amely egy vérfarkassal idővel háromszöggé egészül ki"- csodareceptjével. Aztán miután már nem lehetett tovább húzni Edward és Bella párkapcsolati nyűglődését, Meyer gondolt egy merészet, és a vámpírokról átnyergelt a testrabló idegenekre. A Burok címmel 2008-ban megjelent regénye persze majdnem tökéletes klónja a vámpíros csodáknak, tekintve, hogy a tudomány és a fantasztikum helyett továbbra is a lelki civódások és szerelmi élcelődések a dramaturgia mozgatórugói.
Amikor kiderült, hogy a Burok írója és rendezője az a Andrew Niccol lesz, aki a sci-fi terén a remek Gattacával már bizonyított, a filmrajongónak volt némi reménye arra, hogy Meyer alapanyagából tisztességes mozgóképes szórakoztatóipari termék keletkezhet. Azonban a filmes sajnos hű maradt a regényhez. Például ugyanazt a dramaturgiai fogást alkalmazza, mint Meyer, jelesül, hogy nagyon sokat beszélnek, de a konkrét cselekmény minimális. Magyarán, nem történik semmi. Ráadásul a grandiózus történet helyett inkább ideáikról szavalnak a karakterek, ámde sajnos tökéletesen fals és üres gondolatokat. Pedig kraft lett volna az alapszituációban, természetesen nem tagadva annak alanyi ostobaságát. Képzeljük el például, hogy a Földet gyarmatosította egy testrabló faj, és az emberek tudatát átvéve megalkották a tökéletes utópiát. Mindehhez adjunk hozzá egy tinilányt, aki született lázadó, a lelke ellenáll a betolakodónak; de nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a gazdatest szerelmes egy fiúba, mígnem a benne lévő földönkívüli lény gyengéd érzelmeket kezd el táplálni egy másik, nem kevésbé fess fiatalember iránt. Mivel a film több mint kétórás játékidejének zömében a főszereplő lány fejében zajló vitát követhetjük a szerelmi négyszög fordulataival kapcsolatban, ez igencsak próbára teszi azoknak a nézőknek a türelmét, akik nincsenek hozzászokva egy tinilány intenzív csipogásához. Különösen, hogy a szereppel nem igazán tudott mit kezdeni az amúgy eddig tehetségesnek tűnő Saoirse Ronan.
Niccol ráadásul nagyon érdekes szimbólumrendszert talált ki ehhez a konstans monológokban félrecsúszó sztorihoz. Például a szovjet propagandafilmek atmoszféráját idézi az az idilli környezet, ahol a túlélők élik mindennapjaikat: a sarlózás és a kaszálás során igazi munkásosztállyá nemesül az amúgy fotómodell alkatú ifjúság. A idegen kézben lévő hatalom "hajtói" pedig hófehér dizájner ruhákban és acélszínű sportkocsikban feszítenek. A főgonoszt alakító Diane Kruger is például, aki ezzel a fellépésével a jövő évi Arany Málna díj biztos befutójának számít.
