Megnyugtató kudarc. Ilyen következetesen mellétrafálni ugyanis nem lehet másként, csakis tehetséggel. Cameron Crowe tehetsége ugyanúgy vitathatatlan, mint mostani masszív melléfogása. Szeressük egymást, gyerekek! - Crowe ezzel szekál két és fél órán keresztül, s hogy senki se érthesse félre üzenetét, főhősünk homlokán már a kezdetektől ott virít a felirat: vesztes vagyok, szeressetek! Az az igyekezet, amellyel a forgatókönyvért is felelős rendező története legjelentéktelenebb szereplőit is a bizalmunk-ba ajánlja, nem kisebb túlzás, mint mondjuk az Armageddon légiparádéja, a különbség csupán annyi, hogy ezúttal nem a hazafiság slágerei, hanem Elton John és a családi tűzhely himnuszai adják a kísérőzenét. Az Elizabethtownban Orlando Bloom a szemünk láttára vedlik vissza yuppie-ból emberré. Miközben a szerencsétlen ifjút utolsó útja során a főnöki kivégzőosztag elé kísérjük, megtudhatjuk azt is, mi okozta hősünk bukását. Nem is olyan régen Orlando még ünnepelt dizájnerként dolgozott, ám a nevével fémjelzett forradalmi sportcipő cirka 1 milliárd dollárral rövidítette meg a megbízóját, a Bill Gatesre hajazó karikatúra mogult. Szorult helyzetében hősünk komolyan fontolóra veszi a szobabiciklin elkövetett harakirit, a döntő pillanatban azonban megcsörren a telefon, és a forgatókönyvíró szól bele a kagylóba: ideje befejezni az előkészítést, és rátérni a lényegre. A kedves papa halálhíre hamarosan Elizabethtownba, a család ősi bázisára katapultálja a hitehagyott fiatalembert, ahol a nagyon eredeti vidéki kör-nyezet és egy bájos stewardess nehezíti meg a gyászmunkát. Ha eddig az ifjú lúzerrel kellett együtt éreznünk, mostantól Crowe becsben tartott trófeáin, a kisvárosi csodabogarakon kell ámuldoznunk. Bibircsókjuk vagy ösztövér ábrázatuk, túláradó szeretetük vagy éppen naiv hazafiságuk hamar elárulja kilétüket. Megannyi hétköznapian szabálytalan vonás, melyek mutogatása igazán bátor tettnek tűnhetett a rendező szemében. Ennél már csak az számított volna merészebbnek, ha nemcsak a névtelen mellékszereplők sörhasát és műfogsorát, hanem a főszereplők apróbb szépséghibáit is sikerül kipécéznie a bátor direktornak. Bloom és a tettre kész stewardesst alakító Kirsten Dunst azonban mindvégig megmarad jól fizetett sztárocskának, aki vélhetően ügynöke tanácsára fizetett be egy kis presztízsértékű átlagemberkedésre. Pechükre azonban egy olyan moziban kötöttek ki, mely nem elégszik meg a vidám kisvárosi bolondériával. Mert hát az Elizabethtown végső soron a veszteség elfogadásáról akar szólni, ezzel viszont olyan terepre téved, amelyhez a jelenlevők közül senkinek sincs meg a jogosít-ványa. Crowe már annyiszor hangoztatta, hogy ő Billy Wilder fanyarul életigenlő örökségének folytatója, hogy annál visszatetszőbb, amikor a gyászról, és az újrakezdésről a popdalok szintjén kezd fogalmazni. Márpedig Elton Johnra temetkezni és Tom Pettyre beleautózni a messzeségbe olyan húzás, amelyről éppen a Rolling Stone magazin rockújságírójaként indult Crowe-nak illene tudnia, hogy micsoda ordas közhelynek számít.
