"Io sono l’amore" - hangzik az olasz film eredeti címe. Az olasz és a magyar cím is igencsak felületesnek tűnik a film történetében lezajlott mély drámához képest. Végül ez a fölöttébb lakonikus megállapítás visszaköszön a film, ha lehet ilyet mondani, végső csúcspontján.
De ekkorra komoly súlyok zuhannak le a szerelmes asszony válláról, hogy még nagyobb árat fizessen azért, hogy kimondja az emberi civilizáció egyik legegyszerűbb és egyben legbonyolultabb mondatát. A mondatban benne van az út is, amely egy ívet jár be az érzés csírájától, az ösztönökből új embert formáló érzelemig. Ezt az utat rajzolja meg Luca Guadagnino új filmjében nagyfokú érzékenységgel.
A kezdő képsorok hosszasan időznek egy születésnapi készülődés vélhetően több évtizedes rítusain. Egy milánói, gazdag polgári család ünnepli legidősebb tagját, a nagypapát, aki a családi textilgyár igazgatójaként készülődik átadni helyét fiának és unokájának. A beszélgetésekből kiderül a lányunoka depresszióra való hajlama, hogy a fiúunoka szerelmes egy nem éppen osztálybeli lányba, de a család elnéző, hiszen az anya, Emma, akit Tilda Swinton alakít lenyűgözően, is "idegen". Így a film első negyede többszólamú, talán kissé hosszadalmas is, de kíváncsian várjuk, hogy a történet kinek a szólófutamát erősíti fel. Persze a szereposztást látva kétség sem fér hozzá, hogy a ház elegáns és gyönyörű asszonya lesz az, aki körül a falak leomlanak, és az omlás ereje senkit sem kímél majd.
Mindent lehet vitatni, hogy a történet során bekövetkező tragédia szükségszerű-e, és nem nagy ár-e, hiszen "csak" egy szerelemről van szó. Aztán rájövünk itt nagyobb a tét, minthogy egy középkorú nő beleszeret fia barátjába (Edoardo Gabbriellini).
A film hosszas rákészülése sem öncélú tetszelgés a nagypolgári miliő kifinomult világában. A tradíció erejét mutatja be, amely talán századokon keresztül tartott össze egy közösséget, és ez a hagyomány már-már vallásos hitként működik, ha nem is mindenkiben, de a fiúunokában (Flavio Parenti) mindenképpen. A szokásokhoz való ragaszkodás és a változtatás kényszere között feszülő konfliktus a történet egyik rétege. Érdekes megfigyelni, hogy a fiatalokban erősebb a konvenciókhoz való ragaszkodás, mint az idősebb korosztályban. Ebben a globalizált forgószélben ugyanis kipereg nemcsak az avítt, de az a láthatatlan szellem is elvész, ami kovászként működött generációk között. Ha már változásról van szó, itt nem áll meg a történet.
A forgatókönyvírók alaposan felforgatták az idősödő szép asszony és a fiatal férfi liaisonjáról való elképzelésünket. Egyúttal arra tettek kísérletet, hogy megfogalmazzák, miből fakad a szerelem érzése, a lélek melyik mély bugyrából tör fel az érzés, amelyben színről színre, tökéletesen látom magamat. Itt kezdődik Emma valódi története. A nő eredetileg orosz, a férje egy moszkvai útján találkozott vele, majd szerettek egymásba, és Milánóban már a férjétől kapott Emma néven egy másik életet kezdett, az előzőről látszólag teljesen megfeledkezve.
A rendezőnek talán az az ötlete nem tűnik túl eredetinek, hogy a tudatalatti én mindent megőriz, amitől a felettes én szabadulni akar. Így az álmok és az érzékelő szervek járnak a legközelebb titkainkhoz. Emmának nincsenek titkai, élete óraműpontossággal működik, és a nagypolgári lét decens atmoszférája jótékonyan feledteti vele elveszett múltját. Csakhogy Freud óta már az sem titok, minden elfojtott vágy sokszoros erővel tör a felszínre. A rendező, de elsősorban Tilda Swinton erénye, hogy képes a nézőt bevonni ebbe a szerelmi történetbe, amelyben a szokványosnak induló kapcsolat végül átfordul át a legyűrhetetlen vonzalmon túl egy ember önazonosságának visszaszerzéséhez. A szépen fotografált szuperközeli képek a film ritmusának különös játéka a lelkiállapotok felfokozottságát, a szubjektív látásmód hitelességét erősítik. Az apró, látszólag felesleges dramaturgiai szálak végül találkoznak, és egy drámai fortissimóban erősödnek fel.
Ellenben az is érzékelhető, hogy a film hajlamos elmenni egy kissé a kimódoltság, az öntetszelgés felé. A szereplők, és elsősorban Swinton egyszerűségében is kivételes játéka, intellektuális érzékisége megmentik – ha nem is teljesen – az olasz alkotást ettől.
7/10 pont
