Díler-belövés-buli-elvonó végeérhetetlen szerpentinjén számtalan film végigsiklott már. Volt részünk bőven poklot s paradicsomot vizionáló ("Rekviem egy álomért"), szabadság-káoszt megelevenítő ("Szelíd motorosok"), alvilági körutazást kínáló ("Betépve"), létperifériát, társadalmi helyzetet elemző ("Egy nap döntöttem, drog helyett élet") vagy lélektani drámától, az elvonás kínjaitól lüktető futamokban. Dér András filmjét, a "Kanyaron túl"-t - bár végigjárja a kötelező köröket is - leginkább az utóbbira alapozza, mikor két értékvilágot képviselő oldalt ütköztet.
A narkósokét, akik számára az újabb adag megszerzése, a korlátokon túllépni akaró lélek önpusztító extázisa az örökös cél, s minden egyéb lecsúszik róluk, s egy papét, aki rendíthetetlen hite segítségével kívánja megmenteni őket és visszavezetni az evilági életbe. Bár az egyház jobban szeretné, ha nem foglakozna a drogosokkal, ő mégis kivonul velük egy elhagyott vidéki házba.
Dér András azt nyilatkozta filmjéről (Filmvilág 2002/3.), hogy szerette volna elkerülni a drogfilmes közhelyeket, s ezért nem akart illusztrációként ható víziókat ábrázolni. Ehelyett a forgatókönyv írásakor a film tér és idő dramaturgiáját igyekeztek "egyfajta drogos dramaturgiává" formálni. Például a kihagyásos szerkezettel, "káosz-dramaturgiával", mely nem ad azonnali magyarázatot a hősök cselekedeteire, így azt a nézőnek magának kell kibogoznia a sokféle eseményből. Úgy akarták komponálni a jeleneteket - mondja a rendező -, hogy a kamera ne okoskodó, mindentudó, hanem inkább véletlenszerű tekintet legyen.
Sajnos mindez nem mindig működik a filmben. Gyakran hibernált drámai szituációkat kapunk, történetmesélést, színházat a spirituális téma képi érzékeltetése helyett, film helyett. Ahhoz azonban nem eléggé befelé koncentráltan, hogy az apró részletekre figyelni tudjunk. Nincs időnk nézelődni a jelenetekben. A részletes, sok szálon futó történetmesélés miatt nem jut idő a képkereten kívüli, s azzal szerves összefüggésben létező valóság érzékeltetésére. Mindig kivédi a pap igyekezete, mely akár hogy is nézzük, végül mégiscsak kétpólusú morális problémát (bűnben élni vagy hívőként) csinál az ennél jóval messzebbre kifutó drogos kérdéskörből.
A szerzők szándéka ellenére kicsit tipikusak maradnak a drogosokat és hívőket bemutató szituációk. A két értékvilág ábrázolásában a film nem merül elég mélyre. Egyrészt talán több spontaneitásra, kép- és szóáradatra, eredeti helyszíneken, koncerteken forgatott felvételekre (mint például Xantus János "Rock térítő"-jében) lett volna szükség ahhoz, hogy a "Kanyaron túl" valóban bemutasson egy szubkultúrát. Másrészt a pap célja, hogy "megmentse a bűnös lelkeket", hogy "segítsen a vízbe fulladókon" a falusi házban forgatott jelenetekben elhasználódott patent marad egy külsőségekben átadott, s így lényegét vesztett hit befogadásában. Az ott megteremtett idill nem tudja ellensúlyozni azt a világot, melyből a szereplők a drogba menekültek, melyben a szeretet csak ideiglenes, múló állapot, átmenet az egyik árulásból a másikba. Bár ez utóbbi inkább a film témájává, mint hibájává válik.
A főhősnőt alakító Dér Denisa rendkívül hiteles alakítást nyújt. Tekintetében folyton ott van egy önpusztító lélek kíméletlensége, vadsága és elhagyatottsága. Arca nem maszk, nem kozmetika. Mindvégig belülről játszik, legbenső önmagát adja s semmisíti meg a kamera előtt. Az alakját ellensúlyozó pap (Bubik István) robosztus egyénisége, teljes jelenléte a másik ember mellett, küzdelme egy önmagát nap, mint nap a mélybevető lélekért rendkívüli erőt sugároz hitehagyott világunkban. A film kettejük szemünk láttára megszülető spirituális kapcsolatának ábrázolásában éri el legszebb pillanatait. Ez az, amiért megnézni érdemes, s kevésbé a valós események reprodukciójaként ható story miatt.
