Stuart Samuels azonos című könyvén alapuló dokumentummese arról szól, hogy hogyan vált néhány vérlázítóan provokatív film szubkulturális jelenségből a fősodor részévé. Éjféli moziláz a mozikban.
1970 és 1977 között hat low-budget filmet mutattak be Amerikában éjfélkor. A fű alatt - szó szerint is - zajló mozgalom jó értelemben vett bomlasztó hatása radikálisan változtatta meg a mozinézési és csinálási szokásokat, annyira, hogy vívmányai mára szépen át is folytak Hollywoodba. Nekünk persze eszünkbe sem jut egy kortárs amerikai mozit nézve, hogy John Waters-i gusztustalanság, David Lynch-i álomlogika vagy Romero-féle radikalizmus példája áll mögötte, s talán maguk a filmkészítők sem tudatosak e téren, pedig így van. Egy mai egyszerű sitcom például csak humorában is sokat köszönhet a hetvenes években változást hozó szemtelen filmeknek. Talán sokan inkább a Spielberg-Brian de Palma-Scorsese és társaik feltűnésével, vagyis az Új-Hollywood megjelenésével vitatnák a változások gyökerét, de a két dolog nem zárja ki egymást. Mindkettő ugyanannak a kornak a terméke, csak épp az éjféli mozikat mindössze radikalizmusuk köti össze egymással, na meg vetítési időpontjuk.
Az történt ugyanis, hogy a közhangulat éppen kedvezett Amerikában mindenféle ellenességnek és ezek a filmek éppen eléggé "ellenesek" voltak ahhoz, hogy a rendellenesen éjjel 12-kor kezdjék játszani őket, minden különösebb hirdetés nélkül, csak a szájhagyományra hagyatkozva. És működött: az El Topo, a Radírfej, a Rocky Horror Picture Show, Az élőhalottak éjszakája, a Pink Flamingos és a The Harder They Come hatalmas tömegeket vonzott, természetesen a fiatal hippikorosztályt, akik marihuána-füstfelhőket eregettek meg szexeltek a vetítések alatt. Ahhoz persze a hetvenes évek légköre kellett, hogy az éjféli filmnézés mozgalommá nője ki magát, de attól mi még persze irigykedhetünk. De mi is ez a hat film, amiről beszélünk. Alejandro Jodorowsky El Topója egy őrült filmnyelvi játék a western műfajával, David Lynch Radírfeje a zseni első, nyugtalanító, fekete-fehér nagyjátékfilmje a magányról, a The Harder They Come Jimmy Cliff és Jamaika világát bemutató sikersztori, Az élőhalottak éjszakája Romero közkedvelt zombiparabolája a kortárs amerikai társadalomról, a Pink Flamingos egy John Waters-féle pofátlan fricska a jó ízlésnek és a sznobizmusnak, a Rocky Horror Picture Show-t meg mindenki ismeri. Minden idők első és eddig utolsó interaktív filmjére teltházas vetítéseken tombolt a közönség, meg öltözött be estéről estére a szereplőinek.
A film szépen sorban halad, szerkezete a legegyszerűbb: időrendben követik egymást a filmek, de hogy. Az Éjféli moziláz alkotói nem spóroltak az alapanyaggal, a hat rendező mellett színészt-producert-mozitulajdonost (na meg, mint az egyik legmókásabb megoldás: a bagolyfejű kis Roger Elbert kritikust egy üres nézőtér közepébe beültetve) is megszólaltatnak, de felhasználnak archív felvételeket, interjúkat, s egyéb járulékos film- és reklámanyagokat is. Noha az egyszerű felépítésből némi monotónia is következik, azért a téma magától értetődően hoz dramaturgiai csomópontokat, amikor egy pillanatra megfagy a levegő, ilyen mondjuk a Pink Flamingos kutyaszar-evési jelenete vagy a Bambi találkozása Godzillával. De a túlzott egyenletesség ebben az esetben kit érdekel igazából, hiszen minden filmrajongónak csemege lesz a doksi, hiszen film a filmről, méghozzá milyen filmekről. És mondjuk részemről remélem, hogy akinek meg fogalma sincs, annak meg kedvet csinál.
