Mi újat lehet még mondani a szexről? A Szex és New York, Woody Allen filmjei (amelyek egyikét a magyar cím is megidézi), Az utolsó tangó Párizsban, és még sorolhatnánk a szexualitással babráló filmeket. Van valami, ami mégis üdítően hat David Frankel mozijában, mégpedig, hogy a hangsúlyt a középkorúakra helyezi.
Van egy kis történet egy házaspárról, ami arról szól, hogy a férfi és a nő házasságuk több évtizede alatt mindig ugyanúgy fogyasztotta a reggelijét. A férfi kapta a zsemle alját, a nő pedig a tetejét. Harminc-negyven év együttélés után a férfi egyszer csak azt mondja: Szívem, nem lehetne, hogy most az egyszer én kapjam a zsömle tetejét? Mire a nő: Dehogynem, én úgyis az alját szeretem. Nos, vannak egy kapcsolatban olyan dolgok, amikről nem beszélünk, úgy gondoljuk, ismerjük eléggé a másikat ahhoz, hogy tudjuk, mi a jó neki. Ha történetünk két főhőse, Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) kicsit korábban kezdett volna el beszélgetni a vágyairól, talán nem egy párterapeuta rendelőjében végzik a tőlük meglehetősen messzi Maine-ben.
Frankel – aki egyébként 2001-ben és 2003-ban hat epizódot is rendezett a Szex és New York című hihetetlenül népszerű sorozatban – a lehető legjobb eszközt választotta ahhoz, hogy történetét elmesélje. Nincsenek flashbackek, nincsenek igazán nagy drámák. Két boldogtalan ember ül Dr. Feld (Steve Carell) kanapéján, hol távol egymástól, hol egészen közel. Mintha ez a kanapé lenne a kapcsolatuk metaforája. A tökéletesen higgadt Dr. Feld a múltjukról kérdezi őket, a szokásaikról, a fantáziájukról. Így nyílik meg egyre jobban Arnold, aki pedig az út elején a pokolba kívánta az egészet, és így zavarodik össze Kay, akinek szembe kell néznie azokkal az apróságokkal, amiket már rég a szőnyeg alá söpört.
Az egyhetes terápia időrendjét követő cselekmény során fel-felvillannak Kay és Arnold személyiségének eddig rejtett aspektusai. Kay szexuális tanácsadó könyvet vásárol, és még arra is kész, hogy számára addig teljesen idegen dolgot tegyen. Arnold is igyekszik összekapni magát, gáláns úrként vacsorázni invitálja feleségét. Vannak viszont olyan, régóta penészedő problémák, amik nem változnak meg varázsütésre, amiknek a megoldását nem lehet erőltetni, amelyek nem pusztán elhatározás kérdései. Ebbe a csapdába esnek ők is, ám a vérprofi terapeuta azt tanácsolja, ne adják föl. Ő hisz abban, hogy az egykor eltörött kapcsolat még megragasztható.
A film záró jelenetei kissé fityegnek a megelőző részeken. Túl egyszerű, túl esetleges a befejezés, amely bár szívünknek kedves, még egy könnycseppet is ejtünk esetleg búcsúzóul, mégse stimmel egészen. És ezt még az sem feledteti teljesen, hogy Meryl Streep a tőle megszokott módon csodálatos. Vissza akarja kapni a nőiességét, a férjét, a házasságát, és ezért minden tőle telhetőt megtesz. Ugyanakkor ő sem tökéletes, ahogy Arnold sem az. A szomszédasszonyról fantáziáló idősödő, mogorva úr szerepében Tommy Lee Jones is remekel. Embereket látunk a vásznon, valós problémákkal. Igazi egyszer nevetünk, egyszer sírunk típusú mozi ez, és azt kell mondjam, hogy leszámítva a cukormázas véget, jó kis filmmel állunk szemben.
