n Csinálok egy kultfilmet! - mondta Tom, és nem hazudott. Filmje egy percre sem esik ki a szerepéből. Mint minden ilyen, önmagáért van, és jól áll neki. Az elején, bevallom, kicsit beleszédültem a kamerájába, gyors is, modoros is, és hozzá az ütős rave soundtrack kis híján kiüt, mielőtt még kiderülne, hogy ki ez a Lola, és mit akar. Vagyis az rögtön világos, hogy azt a bizonyos lét akarná, de előbbiből voltaképpen soha nem derül ki túl sok. Egyszóval attól biztos nem kell tartani, hogy hirtelen lelép a vászonról, és itt terem, de mire is lenne az jó?
Legyen elég annyi, hogy Lola szereti a kisstílű gengsztert, Mannit, és ezért képes húsz perc alatt felhajtani százezer márkát, mivel a srác ennyit hagyott el a metrón, mielőtt kézbesítette volna a főnöknek. Innentől futás van, leginkább. Jól jön hozzá a már említett rámenős zene, s van abban valami szívderítő őrület, ahogy Lola vörös-kék-zöld színfoltként lihegés nélkül sprinteli végig fél Berlint. Háromszor kell nekifutnia ugyan, de kultfilmben ezt is lehet. A különbség csupán az a pár perc, amit a saját lépcsőházában a kutyás szomszéd miatt veszít attól függően, hogy az ebbel vagy a gazdával kerül-e összeütközésbe, vagy pedig egy laza mozdulattal ugorja át mindkettőjüket. Ettől a kis animációs betéttől nemcsak a vége lesz más, de mintegy zárójelben néhány polaroidon keresztül azok alternatív utóéletéről is képet kapunk, akikbe Lola útközben botlik. Optimális verzió persze nincs, valaki mindig meghal - egy ilyen elcseszett nap nem végződhet másképp. Tisztességes képregény ez, nem tündérmese.
