Színpompás tabló a Bolse Vita

Jól ismerjük a (film)történelmi leckét: bizonyos távlat elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a nagy társadalmi fordulatok hiteles tükörben elevenedjenek meg a vásznon. Csak türelem. Ki kell várni azt is, amíg a mozi mesterei az utóbbi idők örömeit és őrületeit - konkrétabban: a kelet-európai földindulás krónikáját - hatásos drámákban, lélekrajzokban, szatírákban ábrázolhatják. Magam elfogadom az időfaktor jelentőségét, ám ennek ellenére elgondolkodtatónak tartom, hogy például a berlini fal leomlásáról - ez az esemény nemcsak az újraegyesülő ország és a dominóként eldőlő "szocialista blokk", hanem Európa, sőt az egész emberiség sorsát meghatározta - a megújult német filmben mindössze Margarethe von Trotta keserű love storyja, Az ígéret szól. Nálunk sem sokkal jobbak az arányok. Hat-hét esztendő alatt elnyűttünk kormányokat, felügyelő-bizottságokat, jelszavakat, erkölcsöket; radikálisan megváltozott az élet minősége; más a viszonyunk múlthoz, jelenhez, jövőhöz; remények ébredtek és hamvadtak el; sok minden összekuszálódott körülöttünk és bennünk - ám a robbanásszerű változásoknak egyelőre kevés a nyomuk a puha cenzúrától (meg az állami támogatástól) megszabadult hazai filmgyártás friss produktumaiban. Várjuk ki a folyamatok végét? Jó. Készítsünk előbb objektív mérleget a kaotikus állapotokról? Persze. De hát, az isten szerelmére, próbafúrásokat gyakrabban és alaposabban lehetne végezni. A magyar filmnek mégiscsak az lenne (lehetne) a fő-fő rendeltetése, hogy az "itt és most" valóságát világítsa át. Fekete Ibolya, aki Szomjas György és Grunwalsky Ferenc mellett inaskodva remek tanítványnak bizonyult egy módszer és világszemlélet elsajátításában, most már önállóan tempózik a mély vízben, s ilyesfajta "hangulatjelentés" elkészítésére adta a fejét. Történetében, mely egyszerre személyes jellegű és példázatszerű, a már meghaladott tegnapot mutatja be. A "még minden lehetséges" állapotát rekonstruálja. (Zárójelben jegyezzük meg: az epizódok váza korábbi dokumentumfilmekre épült, tehát az előzmények adottak voltak.) Budapest Bolse Vita nevű rockkocsmájában - nos, és az élet sűrűjében - találkoznak egymással a sztori hősei: kíváncsi, kalandvágyó fiúk a széteső Birodalomból és lányok "amonnan", a sokak által irigyelt nyugati civilizációból. Érzelmek és érdekek kusza szövevénye színezi a kapcsolatokat, ismerkedéseket, kötődéseket, gesztusokat, üzleteket, mondatokat. A körképben két mozzanat meghatározó igazán. Megváltozik a felfogások sokáig megdönthetetlennek hitt rendje, mást jelent az eszme, a tulajdon, a függőség, mint korábban. Átértékelődik a "megbonthatatlannak" csúfolt magyar-szovjet (illetve most már magyar-orosz) barátság. Az Isten veletek, oroszok! című dokumentumfilm készítője még elég dühödten integetett a távozók után. Kollégái, a későbbi művek szerzői, akik valamilyen formában szólnak kényes viszonyainkról, már nem ennyire vehemensek. Nagylelkű gesztussal megbocsátanak a megszállók le- és felmenőinek. Tényleg barátokat látnak bennük, sorstársakat és szövetségeseket a bizonytalanság terheinek vállalásában. Miért lenne gyűlölt ellenség a szakadt zenész, a békés seftelő? Lazán összefűzött epizódok sokaságából bontakozik ki a Bolse Vita - szellemes címkombináció! - színpompás tablója. A meseszövés még nem igazán erőssége Fekete Ibolyának. A hangulatokat sokkal jobban "beszélteti" a cselekménynél, de képes minden helyzetet pontosan artikulálni s oldott humorral fűszerezi a matt kompozíciókat (Szalai András operatőr is "elkapta" a dolgok lényegét). Jurij Fomicsov, Igor Csernyevics, Alekszej Szerebrjakov, Helen Baxendale, Caroline Loncq és a többi szerepjátszó intenzíven átélik a szituációkat. Néhány illusztratív snittet leszámítva semmiféle csináltság nem fékezi az élményt. Fekete Ibolya, a kezdő "nagyfilmes" költészetet csihol a hétköznapokból. Szeretetteljes együttérzéssel igyekszik megérteni figuráit. A magyar couleur locale talán lehetne valamivel markánsabb, noha így is hiteles a kép jókedvünk elég gyorsan elillant tavaszáról.A Bolse Vita kirobbanó nemzetközi fogadtatása biztatást jelenthet bizonyos hagyományok folytatására, a közéleti témák további igényes feldolgozására. Jó lenne, ha a most már tartósan amerikai táplálékhoz szokott magyar közönség is vevő lenne erre a fanyarsága ellenére komoly stílusra, a józan szembenézés és felelősségteljes meditáció művészetére.