Életed legfurcsább partiján vagy. A melletted ülő szivárványt okád, a Ragyogás ikerpárja játszani csábít, amikor pedig oldalra nézel, észreveszed, amint az univerzum őrzője, az Illuminati-háromszöges delfin kimegy a klotyóra. Közben valaki elviselhetetlenül röhög – ismerős ez valahonnan… lassan rájössz, hogy ez bizony SpongyaBob. És akkor megszólal a méretes 3D-szemüvegben, magasított széken melletted ücsörgő elsős, és magadhoz térsz. Valójában egy gyerekfilm vetítésén ülsz.
SpongyaBobról lévén szó, nem gondoltam, hogy egy jól kiszámítható, amolyan Disney-dramaturgiájú sztorira neveztem be, de ami a fények elhalványulása után következett, igencsak meglepett. A film tökéletesen összefoglalta a Nickelodeon SpongyaBob-sorozatának főbb témáit, felvonultatta a jól ismert karaktereket, viszont ezek után elszabadultak az alkotók. Nemcsak formailag – az önmagukban is változatos stílusú kétdimenziós rajzok mellett élőszereplős, CGI animációs részek következtek – hanem dramaturgiailag is eklektikus, sőt, inkább kaotikus mesét rittyentettek, amely mindezek ellenére unalomba fulladt. Már ami a felnőtteket illeti.
A reklámkampányban – bizonyos szempontból magától értetődően – az élőszereplős, komputer animációs részekre helyezték a hangsúlyt, holott a filmnek csak az utolsó harmadában vetődnek partra Bikinifenék lakói, és vált stílust a film. Láttunk már ilyet, nem is egyszer: a trailerekben szereplő színész csak egy mondat erejéig tűnik föl a filmben, a megjelölt szuper-rendezőről pedig kiderül, hogy a neve mellett némi pénzt adott a produkcióba. Nos, ebben az esetben is mintha erről lenne szó, ami nem is volna olyan eget rengető probléma, ha nem várnánk már annyira az említett részt. De várjuk. Oké, láttuk már Banderast, amint kalózkapitányként mesél a sirályoknak, láttuk Bikinifenék átváltozását Mad Max világává, végignéztük, hogy eszkábál fotóautomatából és kolbászból időgépet Plankton és SpongyaBob, és tanúi voltunk annak is, amint kudarcot vallanak. Mintha visszafelé sülne el a dolog, minél több mindent akarnak az agyunkba tuszkolni, annál inkább vágyunk egy igazi történésre.
Persze van egy alapsztori. Eltűnik a herkentyűburger titkos receptje, ami romba dönti Bikinifenék társadalmát. SpongyaBob ezért szövetkezik ellenfelével, Planktonnal, hogy megtalálják a szóban forgó receptúrát, és ezzel helyreállítsák a rendet. Ehhez azonban vissza kell jutniuk az időben, sőt Burgerszakállal, a kalózzal is meg kell küzdeniük. Igen, ezen a szinten nagyon is van íve a történetnek, van egy cél, vannak hősök és gonoszok is, és ha nagyon akarom, van valamiféle utalás is a valóságban fennálló világrendre. De annyi rajta a csicsa, hogy a film végére tulajdonképpen már teljesen mindegy lesz ez az egész. Vagyis a kevesebb több lett volna.
Az animáció viszont hibátlan, az „életre kelt” figurák cukik, majd viccesek, bár megint csak feltűnik az alkotók túlzott buzgalma, hogy valami egészen eredetit hozzanak létre. A szupercsapattá vált bagázsból ugyanis Rák úr a Vasembert idézi meg, míg Sandy valódi mókussá válik, SpongyaBob és Tunyacsáp pedig kockahasú szupererősekké formálódnak, Patrick pedig képes rá, hogy minden fagylaltot magához vonzzon. Jópofa, és – főleg Patrick – vicces is, de sok. Az ember feje csak úgy zsong már a színek és hangok összevisszaságától. Ami, szomorú vagy sem, szemmel láthatóan tökéletesen leköti a kicsiket. Nekik nem tűnik föl a beemelt elemek céltalansága, a szürreális megoldások sem háborítják fel őket, ahogy viszont a poénok egy részét sem fogják.
Fura film ez. És bár a sztori helyenként kicsit lyukas (gondoljunk csak a Burgerszakáll-szálra), a saját, rendkívül egyedi világán belül konzisztens. És az is biztos, hogy néhány képsor beleég a néző szemébe. Sajnos vagy szerencsére.
