Ferzan Ozpetek Rómában élő török filmrendező nevéről rég lehullott már az ékezet. S ha ő nem, mi miért raknánk vissza? Ötödik olasz filmje, a Szent szív (Cuore sacro) misztikusabb és giccsesebb, mint az eddigiek, de nem is ez a fő baja. Inkább, hogy a fontoskodó nagyotmondás szándéka mellett szinte semmi valódi tartalom nincs benne.
Irene, az enyhén angyalarcú fiatal nagyvállalat-vezető a lélegzetvétel természetességével könyörtelen a maga szép szakmájában. Két jó barátja már a film legelején az ő machinációja miatt lesz látványosan öngyilkos, hogy azután árva kislányuk Irene szemébe vághassa, épp a vállalatvezetők nagytanácsán: "gyilkos!" (A simaarcú és őzike-tekintetével alig valamit kifejezni képes Irenét a cseh származású Barbara Bobulova játssza: ezekben a napokban a Savoya-ház királynéjának szerepében látható valamelyik magyar csatornán.) Irene még e kellemetlen kis epizód hatására sem válik jobbá, folytatná emberrontó munkálkodását. Kell a Szent Ferenc-i útelágazáshoz meghalt édesanyjának üresen hagyott és omló-romló római palotája, és kell még egy másik kislány, afféle utcai vadóc és aranyszívű tolvaj. A vadóclány elvezeti Carras atyához, Carras atya elvezeti a hajléktalan nyomorultak népes seregletéhez, egy tüzes szakállú és meghibbant csavargó majdnem elvezeti a testi gyönyörökhöz. Csakhogy a Szent szív egyáltalán nem arról akar szólni, a tüzes szakállú a Máriaként fölébe hajló vállalatvezetőnő lábaihoz omlik - hibbantul tiszta, nem szennyes szándékkal.
Irene most már merengeni kezd. Közeledik a katarzis: a vadóclány ott szaladgál az anyai kastély setét termeiben és folyosóin. "Hallod a sirályokat?" - kérdezi sokat jelentően. Később balesetben meghal, de halottként is üzenget, titkos jeleket ad. Irene sejteni kezd valamit, édesanyjának falra írt titokzatos betűit bámulja. Megigazul, és mintha látta volna Pasolini Teoréma című klasszikusát, a város közepén vetkőzik test-és-lélek-meztelenné.
Kár folytatni: a gyerekfigura eltűnése után Ozpetek egyedül marad kimódolt és önparódia-ízű történetével, és egyedül marad mérsékelt képességű színészeivel. (Hogy el ne felejtsem: Bobulova e szerepre megkapta az olasz film nagydíját...) Kizárólag nagyközeliket tűr meg a vásznán: az idős inas, a gonosz nagynéni, a bolondházba zárt másik nagynéni, Carras atya és a hibbant hajléktalan, mindenki közelképben mereng. Itt lelkek tusája zajlik... Villanásra egy kerengő dervis ugrik elő festményként, máskor világzenei hang spanyolul énekel a Buenos Aires-i Máriáról, lesz néző, aki a buddhizmusra tud asszociálni (én csak a giccs zagyvaságára) - a rendező a katolicizmuson túl a nagyvilág tágabb horizontjáig óhajtja röptetni megváltásos tanmeséjét.
Túladagolt érzelmessége és olykori hatásvadászata ellenére becsültem Ozpetek eddigi filmjeit. Mind túlszínezett, és mind agyalmányos tanmese jellegű, legutóbb az érdekes, eredetibb Szemközti ablak is. Jobb darabjain átütött valami életvidámság, valódi életöröm, szövődött néhány eredeti fordulat, és láttunk igényesebb alakformálást. Ebben a laposan fontoskodó megváltástörténetben minden képsor és minden színész kínos, csak a vadóc gyerekszereplőnek van igazi és természetes fénye.
