A németek, a filmesek tudnak valamit. A kontinens hagyományosan erősnek mondott francia és angol filmgyártása és művészete mellé felsorakozott a germán celluloidmédia, s nem csupán azért, mert mondjuk, a Cobra 11 egy-egy epizódja kivitelezésében eléri a teljes magyar filmtermelés költségvetését (na jó, ez persze túlzás), illetve egyre több hollywoodi produkció mögött húzódik meg német tőke, hanem hogy Oscart is nyertek. Több mint jelzésértékű, hogy a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában A mások élete című Florian Henckel von Donnersmack dráma vihette haza idén az aranyszobrot.
Lehetséges, hogy az ezerkilencszázhúszas évek expresszionista aranykora (Fritz Lang, Friedrich Wilhelm Murnau, stb.) után itt egy újabb német filmfeltámadás?
Ezt nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a Szívritmus remek filmdráma. Érzékletes és érzékkel összerakott - még ha a zárlatával kapcsolatban kételyek merülnek föl bennünk.
Története szerint a mentőasszisztensként dolgozó, beszédes nevű Crash (Matthias Schweighöfer) gyermekkorában egy autóbaleset során elveszítette a szüleit, felnőtt fiatalemberként célja, hogy másokon segítsen. Ám senkit sem enged közel magához. Sem mentős társait, sem a szerelmesen érdeklődő orvos kolleginát. Ahogy lenni szokott: mígnem találkozik élete hiányzó felével. Aki történetesen kábítószeres, éppen túladagolásban meghal a fiúja, akitől egyébként meg terhes. A November nevű leány (Jessica Schwarz) minden, ami a fiú nem. Mondhatnánk, hogy értjük, az ellentétek vonzzák egymást. De nem. Ez a világ egyáltalán nem éteri és érthető, ahol az ellentétek csak úgy vonzhatják egymást, itt minden gennyes, véres és csupa hányás (tényleg).
A rideg képek között vacog a néző, bántóan ismerős ez a vacak világ. Azért és talán van kiút innen, az első filmjét a saját szanitéc élményei nyomán a vászonra szövő Hendrik Hölzeman rendező-forgatókönyvíró szerint legalábbis van. És mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Nekünk ennyi is elég.
